Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

2021. július 02. 17:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - XIII. fejezet

A vendég

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

a_jovendoles.jpg 

Annie teljesen biztos volt benne, hogy elment az esze. Az emlékei átvették agya felett az uralmat és elé vetítették a férfit, ezzel is még jobban az őrületbe kergetve. Megrázta kissé a fejét, hogy kitisztuljon, de a kép csak nem akart eltűnni. Demęrø ott állt előtte a járdán és egyenesen a szemébe nézett.

- Ez nem a valóság – suttogta maga elé lehunyt szemmel. – Ez nem a valóság…

Azonban hiába pislogott vagy forgatta a fejét, a férfi még mindig ugyanott állt. Mi több, elindult felé. A hirtelen mozdulatra nagy levegőt vett és hátralépett egyet a bejárat felé.

- Elment az eszem – állapította meg. Ha már úgyis a bolondokházába kerül, akár magában is beszélhet.

Demęrø egészen addig közelített, amíg már csak centikre volt tőle. Megállt, majd csendben megszólalt:

- Szia.

Annie csak bámult rá. Arra gondolt, vajon őrültség volna-e visszaköszönni valakinek, aki nincs is ott?

- Szia? – bizonytalansága miatt szinte kérdésnek hangzott ez az egy szó.

- Én vagyok – jött rá a csendes felelet.

A férfi hangja, mint egy hatalmas pöröly csapott le a lénye legbelsőbb pontjára. Egész testében érezte a szíve hatalmas dobbanását, a bőre bizsergését, ahogyan a benne lévő húrok rezonáltak, amikor a hanghullámok elérték őket.

- Hihetetlen, milyen valóságosnak tűnsz - felemelte a jobb kezét, de mielőtt megérinthette volna, megállt.

- Itt vagyok - szólalt meg a férfi ismét és lassan előre lépett.

Ann tenyere hozzáért a mellkasához. A váratlan érzéstől mély levegőt vett, tekintete cikázott a kézfeje és Demęrø arca között. Rádöbbent, hogy a képzelete mégsem tréfálta meg. Nem az emlékeiben tökéletes részletességgel megmaradt képet látja. A férfi itt állt előtte hús-vér valójában. Másodpercek alatt pörgött végig számtalan gondolat a fejében:

Visszatért. Hol volt mostanáig? Miért jött? Tudja-e, hol a lánya? Mi történt Pixie-vel? Miért most?

A következő pillanatban hatalmas pofon csattant a férfi arcán.

 

Demęrø tisztában volt vele, mennyire megérdemelte, amit kapott. Ez pedig csak fokozta a bűntudatot és a csípős érzést az arcán. Lehajtott fejjel fordult vissza, kereste a szavakat. Mégis mit lehet ilyenkor mondani?

- Beszélnünk kell - nem a legjobb kezdés.

- Egy évvel ezelőtt kellett volna - szűrte a fogai között Ann. A könny, amit alig pár perce sikerült száműznie, visszatért és sokszoros erővel indult útjára, megállíthatatlanul. Dühös volt és csalódott.

- Igen. Már tudom - lesütött szemmel, csendben és tehetetlenül állt a veranda lépcsőjén. – Sajnálom, én...

- Nem megyek vele semmire – keseredett el. – Hamarabb kellett volna. A lányunk túl régóta…

- Sajnálom! - szakította félbe a férfi. - Nem tudtam! Hittem, hogy jobb lesz nektek, ha elmegyek. Biztonságosabb. Élhetőbb. Az istenekre, csak meg akartalak védeni! - kezdett kétségbeesett magyarázkodásba. - Fogalmad sincs, milyen lehetetlennek tűnt megtenni. Hányszor haltam bele a hiányotokba. Elképzelni sem tudod, mit éreztem, amikor ma délelőtt megtudtam, mi történt.

Ann felhúzta a szemöldökét.

- El kellene hinnem, hogy ma tudtad meg? - vonta kérdőre.

- El.

Csak nézett rá és várta a további magyarázatot, mire Demęrø folytatta:

- Ąmerýne főparancsnoka ma reggel érkezett meg hozzánk és elmondta, hogy Pixie-t elrabolták. Igaz, pusztán azért, mert úgy vélte, csak így vagyok hajlandó vele jönni - hátrapillantott az autó felé, a nő követte a tekintetét. - Tudtam, csak akkor leszek képes távol maradni, ha mindent elszakítok. Így hát megtettem. Belehaltam, de megtettem. Százszor inkább döntöttem így, mint láttalak volna holtan. Rettegtem, hogy nem tudlak megvédeni titeket.

- Az eszedbe sem jutott, hogy elmondd? - vágott vissza. - Megbeszélhettük volna. Vállaltam volna.

- Igen, tudom. Eszembe jutott - fancsalodott el Demęrø. - Nem engedhettem, hogy ezt tedd.

Annie nem mondott semmit. Százszor, talán ezerszer is végigzongorázott minden lehetőséget magában. Azt gondolta, sosem fogja megtudni, a számtalan elképzelésből melyik is volt az igaz. Most pedig itt állt előtte az egykori jövője. Gyermeke apja, akit olyan sokáig keresett. Tudta, az egy éve kétségbeesetten várt lehetőség kopogtat az ajtaján. Mérhetetlenül haragudott rá, mégsem tudott mérges lenni. Megértette az indítékait, de nem tudta elfogadni, hogy nélküle hozta meg a döntést. Csak állt előtte némán és nézte, ahogy összetörik a szeme láttára ez a rendíthetetlen férfi. Ismerte őt, talán mindenkinél jobban. Nem számít az eltelt húsz év, ők ketten akkor, régen a lelküket adták egymásnak. Ha mindaz igaz, amit az előbb elmondott neki – és tudta, hogy így van -, akkor isten irgalmazzon mindenkinek, aki útját akarja állni Demęrø-nak, mert nem létezik még egy ember a földön, aki nála elszántabb, erősebb és dühösebb volna. A remény elfeledettnek hitt érzése kelt új életre benne.

Ekkor eszébe jutott a parancsnok. A parkoló autó felé fordult, majd vissza. Segíteni fognak. Most, hogy a férfi tudja mi történt, nem fog nyugodni, amíg meg nem találja a lányát. Ebben teljesen biztos volt. Próbált higgadt fejjel gondolkodni, bár nagyon nem volt könnyű. Az előtte álló férfi a mindent jelentette neki. Vagy talán még annál is többet. Ann attól tartott, nem számít, mennyi idő telt el, ez nem sokat változott. Bár az esze próbálta elhitetni vele, hogy a dolgok már nem ugyanazok, mint régen, de mégis mit kellene tennie, ha a szíve teljesen mást gondol. Lehet, hogy van igazság abban, amit a józan esze próbál a fejébe verni, de vannak dolgok, amik sosem változnak meg.

- Gyere be! - mondta végül. - Ne idekint ácsorogjunk. Ahhoz túl sok mindent kell megmagyaráznod.

Kinyitotta az ajtót és bement. Demęrø nem vitatkozott. Nagy levegőt vett és követte. El sem hitte, hogy itt van, abban a házban, ahol mindig is lennie kellett volna.

 

A konyhába mentek, ahol Annie a pultra tett két csészét, majd bekapcsolta a kávéfőzőt. Néhány pillanatig a gondolataiba merülve állt, majd megfordult:

- Hívd be! Kár lenne kihagyni a dolog kellemetlen részéből - kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcán, aztán visszafordult, hogy Hørhe-nak is kivegyen egy bögrét.

Néhány perc múlva mind a hárman az asztal körül ültek. Hørhe feszengve, mert remélte, hogy csak akkor kerül rá a sor, miután a másik már megkapta a magáét, Demęrø viszont kicsit megkönnyebbülten, amiért nem egyedül kell szembenéznie a viharral. Ann pedig egyszerre volt feszült és felszabadult, hisz egyetlen pillanat alatt kapta vissza a lehetőséget és a reményt. Arra egyelőre nem mert gondolni, hogy talán a férfit is.

- Hallgatlak titeket - törte meg a csendet. - Miért most? Hol van a lányom? Mit tettek vele? Mikor hozzátok haza? Mindent tudni akarok, amit ti is - hajolt előre. - Szerintem itt már nincs helye mellébeszélésnek.

A két férfi egymásra nézett.

- Oké, akkor segítek - nézett Ann Demęrø-ra. – Kezdheted te. Mondjuk ott, amikor otthagytál a kórházban - húzta mosolyra a száját. Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, hátra dőlt és várt.

- Ahogy feküdtél azon az ágyon… sebesülten. Tehetetlennek éreztem magam, kétségbe estem. Egész éjjel gondolkodtam. Az orvos biztosított róla, hogy nem történt komoly bajod, bár nem sokon múlott. Megrémített, hogy ez bármikor megismétlődhet – Ann szólni akart, mire felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – És azt is tudtam – hangsúlyozta -, te sosem hagynád, hogy elmenjek. De akkor, ott, teljesen biztos voltam abban, hogy nincs más választásom. ÉN voltam az, aki odavezette őket hozzád. ÉN voltam, aki bármikor nyomra vezethette őket. És ÉN voltam, aki megakadályozhatta mindezt. Azzal, hogy a közeletekbe sem megyek többé – lehajtotta a fejét, mélyet lélegzett mielőtt folytatta. Az emlékek vasmarokként folytogatták. – Rohadtul nem volt könnyű. Bizonyos értelemben én haltam meg helyettetek. Ezt a terhet évszázadokig cipeltem volna, életem végéig, ha kell. Hidd el, nagyon sok lehetőséget átgondoltam, mégsem találtam olyat, ami rátok nézve biztonságosabb lett volna. Mindennél jobban szeretlek és fon…

- Akkor hogy voltál képes úgy elmenni, hogy még csak hátra sem néztél? – vágott a szavába dühösen Ann.

Demęrø némán bámult rá másodpercekig.

- Soha nem hazudtam neked – válaszolt végül. – Soha nem szűntem meg szeretni titeket. Bármi is tönténjen, most vagy a jövőben, ezen semmi nem változtathat.

Határozottsága és a szemében tükröződő elszántság váratlan örömmel töltötte el a nőt. Nagyon sokszor akarta gyűlölni a férfit. Haragudni, megvetni, eltaszítani. De képtelen volt rá. Mintha valami, mindennél erősebb kötelék tartaná őket össze. Valami eltéphetetlen. Ha tudta volna, hogy mennyire igaza van.

- Megtanultam elfogadni a megváltoztathatatlant - szólalt meg halkan Ann. -  Kerestelek. Sokáig. Kétségbeesetten. Miután Pixie eltűnt, hetekig megállás nélkül bolyongtam a hegyekben, az erdőben – tekintete az emlékezés távolába révedt, majd folytatta. - Megállás nélkül átkoztalak, mert nem jöttél és nem találtalak. Végül feladtam. Elengedtelek. Összetörtem, mert nélküled esélyem sem volt megtalálni őt. Tudom, hogy szenved. Valahol, valaki bántja őt. Olyat akar elvenni tőle, ami nincs nála. Te magad mondtad: ezek az emberek nem ismernek kegyelmet, nem ismernek megalkuvást, és soha nem adják fel –könnyes szemmel nézett a férfira. Mindent meg akart neki mutatni: a fájdalmát, a félelmét, a tehetetlen dühét, az elszántságát, mindent, ami benne kavargott. – Valahol, talán sötétben, hidegben, félelemben várja a segítséget. Tudom, hogy életben van. Érezném, ha nem így lenne.

Csend telepedett közéjük. Végül Hørhe szólalt meg:

- Honnan tudod, hogy nincs nála, ami kell nekik?

Annie felkapta a fejét a váratlan kérdésre.

- Pixie valóban különleges – mosolyodott el. – De nincs benne semmi rendkívüli. Úgy értem, semmi olyan, ami világmegváltó dolgokra tenné képessé. Húsz év alatt egyszer sem tett olyat, ami a tûnði örökségére utalt volna. Talán nem kapott különleges képességet. A képtelen makacsságán kívül – pillantott a lány apjára.

- Makacs volnék? – kérdezte a szemöldökét felhúzva.

- Ezt most komolyan kérdezted? – nézett rá hitetlenkedve, majd elmosolyodott. – Ugyanolyan, mint te. Attól tartok, pont ez a tulajdonsága az, ami most nem segít rajta – szomorodott el.

- Mi van, ha mégis van benne valami, ami ezidáig rejtve volt? Amit azért nem használt, mert nem volt rá szüksége? Vagy egyszerűen csak most jött el az ideje, hogy életre kelljen benne – szólalt meg ismét Hørhe.

- Nem hiszek a jóslatotokban.

- Mi van, ha tévedsz?

- Nem tudom. Ha így van, az segít a lányomon?

- Az attól függ, ő maga hajlandó-e elhinni és képes-e uralni az erejét. Egy dolog biztos: csak akkor tudják elvenni tőle, ha önként adja át valakinek. Erőszakkal nem lehet.

- Vagyis addig kínozzák, amíg meg nem teszi – tette egyértelművé a kimondatlan tényeket Ann. Egyre sürgetőbbnek érezte, hogy végre tegyenek valamit.

Nem válaszolt senki. Egyikük sem akarta kimondani, van esély arra, hogy pontosan ez történik.

- Hol van most? – kérdezte tőlük. – Mit tudtok róla? – nézett Hørhe -ra.

- Sajnos nem eleget – mondta. – Egyelőre csak feltételezés, hogy Ðerògáh raboltatta el, konkrét bizonyíték nincs. Azt tudjuk, hogy nem messze van egy tábora. Szűkítjük a kört, napokon belül kiderül, pontosan hol. A következő lépés lesz kideríteni, a lányotok ott van-e.

Ann hitetlenkedve nézett rá.

- Azt akarod mondani, hogy egy év után abban sem vagytok biztosak, hogy nála van-e Pixie? – szegezte neki a kérdést.

- Most ennyit tudok mondani. Valójában tíz napja szereztem tudomást minderről. Azonnal indultam Demęrø-ért, azután idejöttünk. Először hozzád – nézett a szemébe. – Innen megyünk a felderítő csapathoz. Tőlük fogunk több információt szerezni. Maga a vezér küldött ide – erre a mondatra Demęrø is felkapta a fejét. – Gala határozottan megkért, tegyek meg mindent értetek, a lányodért, és hogy Ðerògáh nem szerezhesse meg, amit akar.

- Persze – szólalt meg Ann gúnyosan. – Az a legfontosabb, hogy meg ne szerezze, amit akar.

- Tudod, hogy nem úgy értettem. De be kell látnod, ha valóban Pixie-vel kel életre a négyszáz éves jövendölés, akkor ezt is szem előtt kell tartanunk – Hørhe megfogta a nő kezét és a két tenyere közé szorította. – Annie! Több, mint húsz éve ismersz. A barátod voltam. El kell hinned, hogy még mindig az vagyok. Azt sem tagadhatom, hogy a birodalmunk parancsnokaként az egyik legfontosabb számomra, hogy megvédjem a népem. A népem, aminek te és a lányod is része vagytok. Nem nyugszom, amíg mindannyiótokat biztonságban nem tudlak.

Ann erre nem tudott mit mondani. Annyi minden történt egyetlen óra leforgása alatt, hogy a benne kavargó érzések között képtelen volt rendet tenni. Jól esett neki, amiket Hørhe róla és Pixie-ről mondott. Érezte, hogy a régi barátság nem tűnt el. Nem is tudta megmagyarázni, miért jutott eszébe, vagy vette rossz néven, hogy a tûnðiket előbbrevalónak tekintik náluk. De az, hogy a férfi gondolkodás nélkül a népe részeként említette őket, valahogy a helyére billentett mindent. Ő sosem gondolt így magukra. Fel sem merült benne, hogy a Demęrø-val közös életük egybeforrasztotta őket Ąmerýne népével is. Az, hogy a parancsnok ezt hangosan kimondta, valahogyan megnyugtatta és bizonyossággal árasztotta el. Talán valóban korábban kellett volna jönniük, hamarabb megtalálni a lányát, időben kimenekíteni, nem elvesztegetni az elmúlt évet. De ezen már nem tud változtatni. Arra kell koncentrálnia, ami most történik. Együtt sikerül majd megtalálniuk Pixie-t.

- Akkor induljunk! – mondta határozottan.

A két férfi egyszerre nézett rá és szólalt meg:

- Hova? – kérdezték csodálkozva.

- Hát a felderítőkhöz – mondta, majd felállt. Demęrø úgy nézett rá, mintha valami érthetetlen nyelven beszélne hozzájuk.

- Felejtsd el! – rázta a fejét. – Szó se lehet róla.

- Nem kértem az engedélyed. Egy éve várom, hogy végre történjen valami. Ne húzzuk az időt!– elővette a telefonját. – Majd út közben beteget jelentek – rájuk nézett felhúzott szemöldökkel. – Gyerünk már! – intett a kezével is. – Felesleges vitatkoznotok. Pixie-nek szüksége van ránk – ezzel lezártnak tekintette a dolgot és elindult kifelé. Demęrø és Hørhe egymásra nézett, abban egyetértettek, hogy valóban nincs értelme vitába szállni vele. Felálltak és követték őt.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2021. május 01. 20:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - XII. fejezet

Ébredés

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

 

a_jovendoles_1.png

 

Pixie mindent érzékelt egyszerre: a saját szívdobogását, a furcsa bizsergést a testében, a levegő mozgását, egy kismadár énekét a kertből, az ajtaja előtt álló férfi levegővételeit. Szunnyadó tûnði öröksége életre kelt benne és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amikkel eddig csak a mesékben találkozott. Kiélesedett a hallása, a szaglása, esküdni mert volna rá, hogy az ízlelése is olyan kifinomult lett, mint senki emberfiáé ezen a földön.

Egy nő sürgölődött körülötte, fiók csusszant a helyére, puha anyag suhogása hallatszott, majd egy szék lábának halk nyikordulása a padlón. Apró, de határozott léptek, enyhe visszhang, víz csobogása egy üvegpohárban. A lépések közeledtek, pohár alja koppant a fán, majd csend. Ruha neszezése, övcsat kattanása, fegyver fémes súrlódása, amint a tokjába csúszik. Halk levegővételek, kicsit szapora szívritmus, majd egy határozott, mély levegő, lassuló szívverés és a légzés helyreállt. Ajtó nyitódott, majd bezárult. Suttogva elhangzó utasítások: „Ha mozgolódást hallasz, vagy bármi jelét látod, hogy ébren van, azonnal szólj!” Apró mozdulat volt a válasz, majd az ismerős lépések távolodni kezdtek…

Pixie lassan nyitotta ki a szemét. Szokta új testét, új életét, a lehetőségeit és a gondolatot, hogy minden megváltozott. Azt egyelőre nem tudta eldönteni, jó vagy rossz irányba, de az biztos volt, hogy semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig. Minden felerősödött körülötte. Megmosolyogtatta a hirtelen jött gondolat, hogy olyan lett, mint Supermen, amikor a Földön a környezet miatt erősebb, gyorsabb és ügyesebb lett. Vagy olyan, mint Bella Swan, miután átváltozott. Látta a hajszálrepedést a plafonon, hallotta az őr légzését, érezte a kertben nyíló rózsa illatát… Rózsa. Imádta a rózsát. Ezt érezte az elmúlt egy évben minden nap. Ez tartotta benne sokszor a lelket. Meg kellett tudnia, honnan ered.

Felült az ágyon, a szélére csusszant, majd talpra állt és az ablakhoz lépett. Legnagyobb megdöbbenésére, egy végtelenül sivár, száraz és gazos kert tárult a szeme elé. Egyetlen sarkot kivéve. Tőle nem is olyan távol, a ház falának egy beeső sarkában csodálatos, élettel teli, burjánzó sárga rózsabokor ontotta a világra fényét. Teljesen irracionálisnak tűnt az egész létezése ebben a halott közegben. Mégis megmosolyogtatta a tudat, hogy milyen csodás élet tud megtelepedni a leglehetetlenebb helyen is. Felemelte a kezét, hogy kinyissa az ablakot, és ekkor döbbent rá, hogy meztelen. Ijedtében nagyot ugrott hátra, el az ablaktól. Körbenézett és meglátta a neki kikészített ruhákat a szoba másik végében egy széken. Egy gazella kecsességével szökkent át az ágyon, termett mellette és másodpercek alatt belebújt a farmerbe és a puha pamutfelsőbe.

Most, hogy kicsit jobban szétnézett, észrevette a fürdőbe vezető ajtót is. Elindult felé abban a reményben, hogy talán kiöblítheti odabent a száját, vagy ha tényleg nagy szerencséje van, még fogkefét is talál. Megállt a tükör előtt. Furcsa kép tárult elé: egyébként sem volt nagydarab, de a lány, aki most visszanézett rá, csontsovány lett az elmúlt év alatt. Kissé beesett szeme, kiálló állkapcsa és kulcscsontja mind az átélt borzalmakra emlékeztették. Ekkor döbbent rá arra is, hogy mi az, ami hiányzik: nem fájt semmije. Végig tapogatta az arcát, lehúzta válláról a ruhát, felemelte a hasánál, megfordult, hogy úgy is szemügyre vegye magát, de nem talált sérülést. Ilyen sokáig feküdt volna? Nem, egészen biztosan nem így történt. De akkor… a nő. Az idegen, aki beszélt hozzá, míg nem volt magánál. Azt mondta: „A benned szunnyadó tûnði vér…” Ez volna a magyarázat? Az oka a gyógyulásnak, a hallásának, a látásának, a kiélesedett érzékeinek? Hát igaz.

Egyetlen kérdése maradt: most mit tegyen? Mert tagadhatatlanul volt benne valami nem evilági. Nem tudta, hogyan adhatná azt oda bárkinek, és nem is igazán akarta egy olyan kegyetlen és gonosz ember kezében tudni, mint, aki fogva tartotta. Lehunyta a szemét, majd vett egy nagy levegőt.

 

***

 

A vezér az asztalánál ült és a jelentéseket olvasta, amikor megérezte a tarkóján felkúszó ismerős érzést. Bizseregni kezdett a bőre és libabőr futott végig a vállán, egészen a felkarja közepéig.

Egy tûnði van a közelben.

Lassan felállt, majd az ablakhoz lépett. A birtokra vezető utat kémlelte, de senkit nem látott. Nem véletlenül gyűjtött embereket maga köré. Egyfelől utálta ezt az érzést, másfelől így egyetlen pillanat alatt kiderült, ha valaki megpróbált a közelébe férkőzni.

Megtaláltak volna ezek az alávaló szemetek?

Megnyomta az asztal sarka alatt lévő gombot, mire kitárult a szekrény ajtaja és monitorok egész sora tűnt elő, rajtuk a birtokon elhelyezett kamerák élőképeivel. A berendezés elé lépve váltogatni kezdte rajtuk a megfigyelőpontokat, próbált rájönni, honnan érkezik a fenyegetés.

Semmi.

Hol bujkálsz?

A következő percben megcsapta az orrát egy ismerős illat.

- Peter! – kiáltotta el magát kissé ingerülten. A férfi belépett a nyitott ajtón.

- Igen, uram!

- Mondtam, hogy vágjátok ki azt a kibaszott rózsabokrot az ablakom alól! – szórt villámokat a szeme, amikor elfordult a szekrénytől. Peter egy pillanatra megrogyott az elméjét ért támadás miatt. Elfojtott nyögése jelezte, hogy Ðerògáh mérge jóval nagyobb, mint szokott. Előre görnyedt, fájdalmas hangokat adott ki, de mozdulni nem tudott. Vezére karmai közül nem szökhetett meg senki. Majd engedett a szorítás és újra tudott rendes levegőt venni. Nehezen bár, de megszólalt mielőtt újabb csapást mért volna rá dühöngő főnöke.

- Uram, tegnap kiszedtük a növényt – mondta akadozva. – Semmi nem maradt belőle. Én magam ellenőriztem le – szabadkozott.

- Akkor megmagyaráznád nekem, mégis honnan a fenéből jön ez a rohadt rózsaillat? – kiabált tovább, miközben az ablak felé intett. Ekkor látta meg az üveg előtt lengedező bimbózó virágot. Tekintete ott maradt és csak bámulta a felfelé kúszó leveleket.

- Nem tudom, ez hogyan történhetett, uram. Azonnal intézkedem. A maradék növényt is semmisí… - Ðerògáh a keze egy intésével elhallgattatta a férfit. Szemét nem vette le az ablakról. Közelebb lépett, kinézett az udvarra és ekkor meglátta a közvetlenül az irodája mellett buján virágzó, csodaszép, élettel teli sárga rózsabokrot, amint kúszik az ég felé. Ekkor jött rá, mit is jelent a bizsergés a bőre alatt. Az oly gyűlölt virágillat és az utóbbi időben történt furcsaságok, mind ugyanoda vezethetők vissza: a lányra.

Végre megtörtént. Karnyújtásnyira vagyok a céltól.

Peter halálra vált arccal, türelmesen várta vezére következő lépését. Meglepetésére azonban a férfi elmosolyodott és most már teljesen higgadtan csak ennyit mondott:

- Küldd be Solange-t! – nem is vesztegette tovább az idejét a férfira. Visszafordult az ablakhoz és immár teljesen más szemmel kezdett nézni az annyira gyűlölt növényre.

 

***

 

Solange brióst és vajat rakott a tálcára, amire már rákerült egy csésze langyos tea, egy kistányér és szalvéta. Kést nem mert mellé tenni, annyira nem volt bátor. Azért komoly büntetést is kaphatott volna. Még akkor is, ha Pixie-nek lehetősége sem lenne annak használatára. Pedig legszívesebben a teljes konyhai készletet becsempészte volna a lány szobájába, de tudta, nem lenne értelme. Még nem. Miután összekészítette a szerény vacsorát, elindult vele az emeletre. Éppen kilépett a konyhából, amikor meglátta a felé közeledő Petert.

- A vezér magához kéretett – mondta érzelemmentes hangon és már ment is tovább, választ sem várva. Feladatát letudta, és mint egy igazi robot indult is a következőt teljesíteni.

- Kösz – motyogta a lány az orra alatt. Körbenézett, hova tehetné le a tálcát, de végül arra jutott, minek is csinál ebből problémát, hisz maga a nagyvezér kérte meg, hogy gondoskodjon Pixie-ről. Abba pedig a vacsorája is beletartozik. Tovább ment a lépcső aljánál, egyenesen a férfi irodája felé.

Amikor belépett illedelmesen fejet hajtott és csendben várta, hogy kiderüljön, miért kellett idejönnie.

- Magához tért már a lány? – kérdezte Ðerògáh rá se nézve Solange-ra.

- Amikor eljöttem tőle, még nem volt ébren.

- Tudni akarok minden lépéséről. Tudni akarom, hogyan gyógyul, mit eszik, mit gondol, mikor vesz levegőt. Két őr álljon folyamatosan az ajtaja előtt. Egyelőre semmilyen külső inger nem érheti. Nem beszélhetsz hozzá, nem jöhet ki a szobából. Kivéve, ha azt mondom – megfordult és egyenesen ránézett. – A te feladatod lesz gondoskodni róla, hogy ez így is legyen.

- Rendben, ahogy óhajtod – a férfi nem sejthette, milyen elégedettséggel tölti el az új feladat.

- Vidd azt fel neki! – adta ki a parancsot a tálca felé biccentve.

Solange megfordult és elindult a lépcső felé. Nem mert mosolyogni. Nem mert tenni semmit, ami elárulhatta volna egy külső szemlélőnek örömét. Csak ment előre, kezében a tálcával, szívében reménnyel és a bosszú édes érzésével.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2021. március 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - XI. fejezet

Bařønne

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

borito_ba_nne_kicsi.jpg

Heath teljesen ledöbbent attól, amit Reneé mondott. Alig néhány méterre tőle, két vadidegen választ adhat a kérdéseire.

- Ezt mégis hogy érted? Mi az, hogy ők tudják? És te egyáltalán honnan tudod, hogy tudják? - Olyan rémült tekintettel nézett a lányra, mintha most veszített volna el mindent és nem egy évvel ezelőtt. Csak az zakatolt a fejében, elérkezett a pillanat, amikor végre kiderül az igazság. Ez a két férfi tud valamit. Valamit, amit ő hiába próbál kibogozni.

- Az előbb, amikor a rendeléseteket készítettem, beszélgettek a pult előtt. Valami idegen nyelven, és ez a két szó is elhangzott a végén. Pontosabban, amit most te mondtál - nézett Rodgerre csodálkozva - esküszöm, ugyanezt mondták ők is. Még meg is jegyeztem, milyen érdekes nyelvet használnak. Azután idejöttem. Ennyi történt.

- És? Mit jelent? Azt is mondták? - sürgette Heath. Úgy érezte, mintha a levegő is megállt volna körülöttük, amíg a válaszra várt.

- Nyilván nem kérdeztem meg, miről beszélnek, azért annyira bunkó nem vagyok. Bocs! - nézett vissza kicsit mérgesen. - Mit kellett volna tennem? Megkérni, hogy fordítsa már le a privát beszélgetésüket, mert a barátom mindjárt rá fog kérdezni? Ne nevettess!

- Akkor majd én… - állt fel a székről hirtelen, de mire megint a pult felé nézett, már nem voltak sehol. - Hova lettek? - fordult körbe kétségbeesetten. - Nem hiszem el! Most végre megtudhatnék valamit.

Úgy viselkedett, mint egy őrült. Csak az zakatolt a fejében, hogy beszélnie kell velük. Kipattant a bokszból és elindult a kijárat felé. De amikor feltépte az ajtót, már csak azt tudta végignézni, amint elhajtanak egy terepjáróval. Kiszaladt a Mary’s elé, de hiába integetett és kiabált, nem vették észre. Szinte égette a tehetetlen düh. Megfordult, és elindult az autója felé, amikor a többiek is kiléptek az ajtón.

- Utánuk megyek. Még beérhetem őket - hadarta. Rodger mellélépett és próbálta megakadályozni, hogy a barátja hülyeséget csináljon.

- Heath! Állj le! Nem zaklathatsz vadidegeneket.

- Miért?

- Állj! Le! Vegyél mély levegőt és…

- Nem veszek! Végre találtam valakit, aki segíthet. Mi ütött beléd? Ahelyett, hogy támogatnál, visszatartasz! - lökte félre és ment tovább.

- Hé, öreg, ne már! Nyugodj le! Éppen azt próbálom - ragadta meg a karját, meg kellett állítania. - Miután te eszeveszett rohanásba kezdtél, én megkérdeztem Tomot, feltűnt-e neki valami, miközben kiszolgálta őket. Azt mondta, hallotta fél füllel, amikor Renée beszélt velük, és azt is, amikor megjegyezte, milyen érdekes idegen nyelvet használnak. Ismered Tomot. Kíváncsi lett, ezért figyelte őket, hátha ő is elcsíp belőle valamit. Viszont miután az én szexi csajom kijött hozzánk, már csak érthetően dumáltak - Heath türelmetlenül tett egy lépést hátra, a kocsija felé. -  Ami most jó hír, mert megtudta, hogy itt lesznek egy darabig - próbálta maradásra bírni. - Valakihez jöttek. Azt persze nem tudjuk, kihez, de még ide is tutira benéznek a napokban, ők mondták - nyugtatta tovább a barátját. - Úgyhogy, kérlek, ne viselkedj úgy, mint egy őrült és ne támadd le őket. Tuti, hogy a városban lesznek pár napig. Kiderítjük, hova jöttek és miért. Ok?

Heath alig fogta fel a szavakat. Csak arra gondolt, utol kell érnie a két férfit. Végül mégis be kellett látnia, talán igaza van Rodgernek. És, bár erős volt a csábítás, nem szállt be a kocsiba. Forgatta a fejét körbe-körbe, toporgott egy helyben. Végtelenül tehetetlennek érezte magát.

- Mégis hogy akarod kideríteni? - kérdezte széttárt karokkal. Próbált lehiggadni. Egyik lábáról a másikra állt, a szíve úgy kalapált, mint egy gőzmozdony. - A picsába, Rodg! Talán ők az egyetlen esélyünk arra, hogy kiderítsünk valamit Pixie-ről.

- Ha kell, még apámat is megkérdezem, csak most higgadj le! - Komolyan beszélt. Ő is látta a lehetőséget, de tudott tiszta fejjel gondolkozni. Pedig ez legtöbbször pont fordítva szokott történni. Várta Heath mit reagál, és miután végre kiengedte görcsös izmait, elhitte, hogy nem fog utánuk rohanni. Bár a fiú nem volt boldog, belátta: könnyebb dolga lesz, ha nem ajtóstól ront a házba. Minden porcikája üvöltött, amiért maradt, de nagyon igyekezett nem elrontani a váratlanul kapott esélyt.

***

Bařønne a posta melletti sikátor bejáratánál állt a ház sarkának dőlve. Bal lábát hanyagul átvetette a jobb mögött és merengve figyelte a jelenetet a park túloldalán. Látta, amikor Hørhe és Demęrø elhajtottak. Majd Heath-t, ahogy kiront az ajtón és utánuk akar menni. Fogalma sem volt, mi történhetett a Mary’s-ben, de érdekesen kezdtek alakulni a dolgok. Amikor úgy gondolta, csitultak a kedélyek, elindult a kis csapat felé. Átment a parkon, bement utánuk és egyenesen a szokott bokszhoz ballagott. Mire odaért már mindenki újra az asztaluknál ült. Rodger vette észre őt először.

- Hello, Barnny! - derült jó kedvre. - Mi szél hozott erre?

- Sziasztok! Csak a szokásos. Heath-t keresem. Kéne egy kis szervíz a motoron.

Mindenki a fiúra nézett, aki eddig nem is figyelt oda, mi történik körülötte.

- Hali! Mit csináltál már megint? - kérdezte, miután észrevette a férfit.

- Letört az egyik tükröm a minap. Kiugrott elém egy nyúl az erdei úton. Semmi extra, de ki kéne cserélni.

- Egy nyúl törte le a tükrödet? Sose hallottam még ilyet. Mondtam már, mindig milyen hihetetlen dolgok történnek veled, barátom? - röhögött fel Rodger.

- Valahogy úgy - válaszolt széles vigyorral és beült a bokszba, arrébb tolva Heath-t. Ha az asztalnál bárki tudná, mennyi elvesztegetett energiájába került mindig kitalálni valami banális balesetet, amivel a fiúhoz hozhatja a motort…

Évek óta járt már ide, rendszerint tavasztól őszig. Öt éve játszotta már a motoros havert a csapatban. Amióta Pixie és Heath igazán összemelegedtek. Csendben figyelte a történéseket és elraktározott minden apró információt. Talán ő volt az, aki a legtöbbet tudott a jelenlegi helyzetről. De végtére is ez volt a munkája. Kém volt, mindig, mindenhol. És piszok jó volt benne. Most persze sokkal jobban kell vigyáznia, ha nem akar összefutni Hørhe-val és Demęrø-val, de per pillanat fontosabb, mint valaha, hogy szemmel tartsa a fiút. Teszi, amihez a legjobban ért. Figyel. Raktároz. És arra tereli a dolgok menetét, amerre az érdeke kívánja. Ez esetben saját maga felé. Azt nem tudta, Hørhe mennyit hitt el abból, amit még Ąmerýne-ben mondott neki, de a bogarat elültette a fülében. A kis ízeltlábú pedig úgyis teszi majd a dolgát. - Hol a motor? - rántotta vissza a valóságba a kérdés. - Mennyire sürgős? Mostanában kevesebb időm van. Persze megnézem, de valószínűleg rendelni kell az alkatrészt. Attól függ, mennyire sérült.

- Nem gond. Holnap átviszem - mondta. - Most megyek, szerzek én is valami kaját.

Felállt és a pulthoz indult. Akárhányszor arra gondolt, Hørhe és Demęrø mit sem sejt még a teljes történetből, mindig jót nevetett magában. - Milyen furcsa: a történelmet valójában mindig olyanok írják, akik aztán semmit nem kapnak a dicsőségből és a feledés homályába vesznek - gondolta. De mielőtt ez megtörténik, még ráébreszti őket néhány dologra. Amit keresnek, nem ott van, ahol hiszik. A világot nem ők fogják megmenteni. Mennyire szeretné látni az arcukat, amikor ráébrednek, végig vakvágányon voltak.

- Hello, Tom! Adj egy extra hambit! Rohadt éhes vagyok - lépett vigyorogva a pulthoz.

Sok embert ismert Lake Town-ban. Ő volt a városból vidékre menekült magányos farkas, aki az erdei kisházban lakott tavasztól őszig. Minden évben átköltözött, amikor elég szép lett az idő a motorozáshoz. Beédesgette magát az emberek közé és figyelte őket. Valamivel fiatalabb volt Demęrø-nál, de ma már mit sem számított az a kis híján fél évszázad. A befolyás volt az ő fegyvere. Meg persze a kiélesedett érzékei, amik a kapu innenső oldalán sokkal érzékenyebbek voltak, mint otthon.

Befolyás. Kényes terület és még mindig nem fejlesztette tökélyre. Embereket, tûnðiket tudott mindenfélére rávenni. Persze nem irányította őket, de hatni tudott rájuk. Hittek neki, bíztak benne, sokszor vakon. Saját maga fejlesztette az erejét. Neki sajnos nem adatott meg, hogy iskolába járjon. Árvának született, valószínleg valamelyik nemes fattyaként. A legtöbb gyerek ezért került az árvaházba. Ritkán amiatt, mert szegény házba született és a szüleit elvitte valami szerencsétlenség. Már gyerekként észrevette a kiváltságokat, amiket ki tudott kicsikarni a nevelőktől. Akkor lepődött meg először igazán, amikor koszos és rongyos ruhákban a péktől kenyeret kunyerált, de az nem elkergette, hanem mosolyogva hozott neki. Néhányszor persze megütötte a bokáját, de ahogy nőtt és komolyodott, úgy jött rá, milyen vékony az a mezsgye, ahol mozoghat. Nem volt szabad túlzásba esnie, nehogy kiderüljön, szándékosan befolyásol másokat. Mindig megszerezte, amire szüksége volt, de soha nem többet. Olyan fegyvere lett, amit nem ismertek mások. Ez lett az ő második pajzsa. Ő irányította az eseményeket és még csak nem is vették észre. Olyan ereje volt, amiről nem tudott senki. És nem ez volt az egyetlen titka. Mert amitől leginkább felállt a szőr a tarkóján, hogy akár akarta, akár nem, személyesen is érintett lett a történetben.

- Kész! Parancsolj - mosolygott a pult túloldalán Tom, miközben elé rakta a hamburgert.

Ó, ha tudnád, barátom! - gondolta magában - Kösz az ingyen kaját. Megint. - nézett rá vissza önelégülten.

- Jó étvágyat! - fordult el a srác, és otthagyta. Természetesen pénzt ma sem kért.

- Meg lesz - motyogta az orra alatt. Sosem mondtam, hogy tisztességes vagyok.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2021. február 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - X. fejezet

Nehéz döntés

2021 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

 borito_nehez_dontes_kicsi.jpg

Demęrø a falnak dőlve állt a kórterem egyik árnyékos szegletében. Annie az ágyon aludt, olyan békésen, mintha mi sem történt volna előző nap délután. A férfi az ő lélegzetvételeit számolta, lehunyt szemét figyelte. Élete évszázadaira gondolt, a harcokra, amiket megvívott. A csatamezőn és a lelkében egyaránt. Mindezt szembe állította az elmúlt hónapok csodájával. Egy olyan nő feküdt előtte, aki mindennél fontosabb volt számára. Akiért még száz és ezer harcot megvívott volna, és akit majdnem elveszített. Véres csaták ma már elképzelhetetlen küzdelmei, ármánykodás és viszályok után azt érezte, semmi nem volt olyan nehéz és elviselhetetlen, mint ez a pillanat. A halál közelsége régen sem volt kevésbé ijesztő. De, amikor annak lehetősége született meg, hogy elveszít valami számára mindennél fontosabbat, felülírt benne minden addigi fájdalmat és félelmet.

Az orvos megnyugtatta, hogy minden rendben van, a tőr nem ért semmilyen létfontosságú szervet. Veszített némi vért, de igazából a sokk volt rá a legnagyobb hatással. Most pihenésre van a legnagyobb szüksége. A baba is rendben van, minden eredménye jó lett. Nyugodt környezet és sok törődés kell neki. Elszomorította a gondolat, hogy ezt nem fogja tudni megadni neki. Semmi másra nem tudott gondolni, minthogy ő a felelős mindezért. Egyedül ő tehet arról, hogy a lány most egy kórházi ágyban fekszik. Igaz, ha nem enged az ösztöne csábításának, akkor az elmúlt hónapok egyetlen boldog pillanata sem lehetett volna az övé. Azonban ez tehetett arról is, hogy most mindennél nagyobb veszélyben volt Annie. Hiba volt elveszni azokban az igéző kék szemekben, és hiba volt engedni, hogy magához láncolja az a mindent feledtető mosoly.

Rengeteg ideje volt gondolkodni az éjjel. Egy dologban biztos volt: nem fogja hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Aki rájuk támadt, halott. Erről maga gondoskodott. Ðręk körbe szimatolt, megtalálta a szemét búvóhelyét. Egy vadász volt, aki őket kereste. Szerencsére elég ostoba ahhoz, hogy mielőtt bárkinek szólhatott volna, megpróbálta egyedül elkapni a lányt. Pusztán azért, hogy ne kelljen osztoznia senkivel a dicsőségben. A titkuk egyelőre biztonságban volt. De meddig? Nem engedheti, hogy valakinek sikerüljön megint ilyen közel kerülni a családjához. Ezt pedig csak egy módon akadályozhatta meg.

Tudta, hogy egy tûnði vadász leginkább rajta keresztül tud eljutni Annie-hez és a gyermekhez, így ő volt a legnagyobb probléma ebben az egyenletben. Súlyos döntést kellett meghoznia. Kiszakítja magát az életükből, elmegy és soha többé nem tér vissza. Igazából nem tudta, képes lesz-e megtenni, de abban biztos volt, ez az egyetlen út, ami távol tarthatja azokat, akik egy nevetséges jövendölés miatt, akár ölni is képesek lennének. Mert ő ezt nem fogja hagyni! Tûnði mivoltának köszönhetően, a kettejük között kialakult kötődést csak ő érezte teljes valójában. Persze Annie is szerette őt, és tudta, hogy fájdalmat okoz neki ezzel, de inkább fájjon neki az ő elvesztése, mint haljon bele egy értelmetlen harcba.

Abban is biztos volt, nem elég erős, hogy ne jöjjön vissza, ha lehetősége lesz rá, ezért teljesen meg kellett szakítania a kapcsolatot a családjával. …család. Neki most már azok voltak. És hinni akart benne, ezzel megmentheti őket. Az egyetlen lehetőség, amit látott arra, hogy biztonságban tudja azokat, akiket szeret. Ő minden bizonnyal beleőrül majd, de ha ez az ára, akkor ezt kell tennie.

Odasétált az ágyhoz, majd egyetlen gyöngéd csókot adott Annie homlokára.
Arcukat összeérintette, tenyerét a lány hajába simította. Mély levegőt vett. Utoljára beszívta a lány illatát, bár tudta, soha nem fogja tudni elfelejteni azt. Felegyenesedett, még megengedett magának egy utolsó pillantást, majd az ajtó felé fordult és távozott. Érezte, amikor a lelke egy darabja leszakadt. Tudta, már soha többé nem lesz belőle egész.

 

Hørhe  és Demęrø  a hegyek közötti keskeny úton haladt Lake Town felé. Furcsa érzés volt újra itt lenni. Főleg azok után, hogy soha nem akart ide visszajönni. Amíg Annie él, azért, utána pedig azért. Túl sok emlék köti ehhez a helyhez.

Ðręk  a fiúkkal és a parancsnok embereivel a táborban maradtak további utasításig, a kapu őrzésére. A férfi nem szívesen engedte el a felettesét háttértámogatás nélkül, de miután sikerült megegyezniük abban, hogy szükség esetén maga után hívatja őket, beletörődött a döntésbe.

Demęrø  tudta, hogy beszélnie kell majd Annie-vel. Talán ez lesz a legnehezebb feladata. Minél hamarabb szeretett volna túlesni rajta, még ha igazából félt is a találkozástól. Pedig kevés dologtól félt életében.

Hørhe  még indulás előtt a nagy sátorban megmutatta egy térképen, feltételezéseik szerint hol van Ðerògáh búvóhelye. A felderítőknek sikerült leszűkíteniük a lehetőségeket egy viszonylag kisebb részre, amin három magánterület volt. Az még kérdés, melyiken bujkál. A szemétládának nagyon jól sikerült álcáznia magát, emiatt mindegyik erdővel körülvett épületegyüttes sima lakóháznak tűnt az avatatlan szemnek. Demęrø  a gondolatai között csapongva próbálta kitalálni, hogyan oldja meg a kialakult helyzetet.

A lánya eltűnt. Mérhetetlenül dühös volt, hogy ennyi idő veszett el csak azért, mert ő úgy vélte, az lesz a legjobb megoldás, ha teljesen kivonja magát az életéből. Hibázott. Hiába magyarázta magának, hogy bármilyen kapocs veszélyt jelentett volna rájuk, akkor sem tudta elengedni a tényt, miszerint most ugyanez volt az oka a hátrányuknak is. Arra pedig még gondolni sem akart, ez idő alatt mennyi szenvedéssel és borzalommal találkozott a gyermeke. Miatta.

Bár egyértelmű volt, csakis Ðerògáh keze lehet a dologban, mégsem lehetett tényként kezelni, amíg bármilyen bizonyítékot nem tudnak felmutatni. Hørhe , amint tudomást szerzett a lány eltűnéséről, azonnal egy újabb csapatot küldött a kapu túloldalán lévő felderítőkhöz, megduplázva a létszámot, hogy nagyobb erővel tudják belevetni magukat a nyomozásba. Mostanra már elég adatuk volt arról, hol keressék, csak végleg le kellett szűkíteniük a kört egyetlen birtokra. De előtte még volt egy kis dolguk Lake Townban.

Nem lehetett elkerülni a találkozást. Még Hørhe  is úgy vélte, az az egyenes út, ha először felkeresik Annie-t. Egyrészről, hátha tud hasznos információval szolgálni, másrészt, Demęrø  nem tudna csak úgy elmenni mellette. Az viszont teljesen biztos, hogy most semmiképpen sem akart a férfi helyében lenni.

A városba megérkezve ismerős kép tárult eléjük. Bár látszott a fejlődés és az idő múlása az utcákon és a tereken, azért mégsem változott annyit, hogy ne hasonlítson a régi önmagára. Demęrø  szúrást érzett a mellkasában, fájdalmat és csalódottságot. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét és másképp dönteni. Meg akarta menteni őket. Mindkettőjüket. Elképzelni sem tudta, min ment keresztül Ann. Sejtette ugyan, hogy kereste őt, de hiába. Hasztalan próbálkozott a lánya nyomára bukkanni, ezért most tehetetlennek és dühösnek érzi magát. Nem tudta, mire számítson, de sok jóra nem mert. Még mindig tiszta szívéből szerette a nőt, akit a polgármester házában pillantott meg közel huszonnégy évvel ezelőtt.

- Először menjünk a Mary’sbe – szólalt meg, majd kissé elgondolkodva folytatta – nem is tudom… meg van még a hely? – kérdezte.

- Igen. Szerintem már vagy ötven éve működik - válaszolta Hørhe .

Szokatlan érzés volt megint egyszerű farmerban és pólóban lenni. Nem vitte túlzásba az átöltözést. Egy bőrdzsekit vett még magához, ami jól jöhet éjszaka. Amikor leparkoltak a falatozó előtt, olyan érzése volt, mintha csak percek teltek volna el, amióta utoljára itt járt. Persze az is átfutott az agyán, hogy talán nem kellene találkoznia olyanokkal, akik felismerhetik, bár erre egyre kevesebb esélye volt. Csak még pár percet kért az élettől, és mindent megmagyaráz Annie-nek. Már, amit egyáltanán meg lehet. És ha egyáltalán végighallgatja.

A bejárati ajtón ugyanaz a csengő szólalt meg, ami régen. Belépve, mintha valóban megállt volna az idő. Látszott, hogy az étkezde fel van újítva, de mintha szándékosan törekedtek volna a régi stílus megtartására, és szinte ugyanazt a dizájnt elővarázsolva készítsék el a berendezést. Kísérteties volt.

Odasétáltak a pulthoz és várták, hogy sorra kerüljenek.

- Jó napot! – szólalt meg a pultos lány. – Egy pillanat, csak befejezem ezt a rendelést – rájuk mosolygott és még kacsintott is egyet Hørhe  felé, amikor pohárral a kezében elindult az üdítős csapok felé.

Szórakozottan ringatta a csípőjét, szemmel láthatóan jól szórakozott valamin. Jó volt ránézni, mintha a helyiséget is feltöltötte volna a jókedve energiával.

Demęrø türelmetlenül kocogtatta az ujjait a pulton. Mielőtt bejöttek, még jó ötletnek tartotta, hogy vigyen a kedvenc sütijükből Ann-nek, de már nem volt benne biztos. Igazából, semmiben nem volt biztos.

Hørhe  is érezte, hogy barátja csak húzni szeretné még kicsit az időt, ezért óvatosan – tündi nyelven, hogy senki ne értse – megkérdezte, miért akart bejönni ide.

- Wâ Muştèd Kąm Îð?

- Çak vışk kęk fô Ann – válaszolt halkan a süteményre utalva.

- Yă Ťâm Hûß – jelezte Hørhe  az időhúzást.

- Î Şink, Îğ Îzõř Łeş – mondta Demęrø . Remélte, hogy ezzel könnyít a helyzetén.

- Ňîç Ťâm – hívta fel a figyelmét a parancsnok.

A lány a pult mögött felfigyelt a férfiak furcsa párbeszédére. Egy teljesen ismeretlen nyelvet használtak, de nagyon érdekesen csengett a fülének.

- Messziről jöttek? – kérdezte. – Olyan különlegesen beszélnek – még a kezével is köröket rajzolt a szája köré, amikor ezt mondta. Annyira elbűvölte az érdekes hangzása.

- Igen – mondta Hørhe, de nem forszírozta a részleteket.

Néma csend telepedett rájuk. A lány eszmélt fel hamarabb és kimentette magát.

- Elnézést, ezeket ki kell vinnem. Mindjárt visszajövök – mosolyogva indult el az italokkal az asztalok között.

A két férfi összenézett. Demęrø  tudta, hogy a másiknak igaza van, de szüksége volt még arra a néhány percre, amit a vásárlással nyer.

- Üdvözletem! Miben segíthetek? – lépett eléjük egy fiatal férfi, aki szintén a Mary’s egyenruhájában feszített.

- Helló! Van még karamellás kockájuk? Elég régen jártam erre, de úgy emlékszem, az nagyon jó volt – kérdezte Demęrø . Igyekezett udvarias lenni, nem akarta felhívni magukra a figyelmet.

- Naná, hogy van! – horkant fel a srác. – Az a Mary’s egyik védjegye. Sosem fogyunk ki belőle – mondta széles vigyorral az arcán.

Hogy itt mindenki milyen rohadt vidám!

- Kettőt kérünk. Elvisszük.

- Máris hozom – mondta a fiú és eltűnt az egyik átjáróban.

Demęrø  egyre morcosabb lett. Percekkel később megkapták a süteményt, fizettek és otthagyták a falatozót. Beültek a kocsiba és tovább indultak. A férfi nagy levegőt vett. Már csak pillanatok választották el a nagy belépőtől.

Hørhe  a nő házától néhány méterre állította le az autót, Demęrø  egyedül kiszállt. Amikor elindult a bejárat felé, Annie éppen akkor lépett ki az ajtón. Háttal neki kulcsra zárta azt, majd amikor megfordulva felemelte a tekintetét szembe találta magát a férfival, aki elhagyta és akit hiába keresett az elmúlt egy évben. Akit mindennél jobban akart gyűlölni, de képtelen volt rá.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2021. január 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - IX. fejezet

Egyedül

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

a_jovendoles_9.png

 

Annie a tükör előtt állt. Szűkszárú vászonnadrág és egy barackvirág színű ujjatlan felső volt rajta. Nem igazán szeretett vékony pántos felsőket hordani, de július vége volt, és a nyári hőséget nem lehetett másképp elviselni. A bal válla alatti heget bámulta. Gyűlölte. A látványát, azt, hogy hazudnia kellett miatta. Utálta a pántot, ami nem takarta el és a férfit, aki emiatt hagyta el. Mindent, amit a sebe jelentett. De az emlékeket gyűlölte a legjobban, amik ilyenkor előmerészkedtek az agya leghátsó zugából.

 

- De én nem akarom, hogy elhagyd miattam az otthonod – mondta halkan Demęrønak, miközben a virágos rét közepén, egy pléden fekve az ölében nyugtatta a fejét. Felnézett és rámosolygott. – Szeretlek, de nem kérhetek tőled ilyet. Mi lenne, ha én mennék veled?

- Mondtam már neked Ann, ott veszélyben lennénk. Még ha nem is igazán az otthonomban, de a népem.… Nos, nem mindenki tudná elfogadni, hogy te ott vagy – szomorúan a szemébe nézett. – Nem tehetlek ki ilyen veszélynek. Főleg nem így – tette a kezét a lány hasára. – Tudod, ezt sohasem gondoltam volna – folytatta csendesen. - Majdnem háromszáz éve várok rád. Éltem az életem, boldog voltam és elégedett, mégis mindvégig hiányzott valami. Te hiányoztál. Most úgy érzem, egyszerre kaptam meg minden ajándékot az élettől. Te leszel a gyermekem anyja és bármit megteszek, hogy boldog légy – hallgatott egy kis ideig, majd folytatta. – Itt nem ismernek engem. A te világodban csak egy férfi vagyok.

- Egy férfi, aki nem fog megöregedni – szólt közbe Annie.

- Igen – fogadta el az érvet Demęrø. – De nem látnak bennem veszélyt. Ameryne-ben bujkálnunk kellene, sőt a gyermekünket egyenesen titkolni. Nem akarok ilyen életet nektek. A tûnðik hisznek a jóslatban és benne fogják látni a beteljesülését. Pedig ő csak egy ártatlan gyermek lesz. Egy apró lény, akinek fogalma sincs a világ dolgairól és mégis menekülnie kell, nehogy az életére törjenek – lehajtotta a fejét és csókot nyomott a lány homlokára. – Hiába vannak olyanok, akik várják a kiválasztott gyermek eljövetelét, mindig lesznek, akik nem. Ők bármit megtesznek majd, hogy megakadályozzák a jóslat beteljesedését. Nem akarom, hogy ebben a kereszttűzben keljen felnőnie. És neked sem kívánom ezt.

Annie szerelmes pillantásai elfogadásról árulkodtak. Jobb kezét felemelve megsimogatta párja arcát és egy gyengéd mozdulattal magához húzta őt. Megértette és elfogadta a jövőjét, de tudta, itt sem lesz könnyű élniük és felnevelniük egy olyan gyermeket, aki minden értelemben különleges. Aki se nem ember, se nem tûnði, miközben mindkettő egyszerre. Nem létezik majd hozzá fogható.
Elképzelni sem tudták, mit örököl majd a szüleitől, a két néptől, akiktől származik, és akik között mégis idegen lesz. Sok kérdésre kell még válaszokat találniuk, de addig is itt voltak egymásnak. Ők ketten bárkivel szembe szállnak, ha kell. Ebben teljesen biztosak voltak. Bármi is vár rájuk, együtt csinálják végig.

 

Annie elfordult a tükörtől. Lehunyt szemmel próbált uralkodni arcátlan emlékein. Nincs joguk előmerészkedni! Nem tehetik tönkre minden egyes napját, amikor úgy tartja kedvük. Kissé megrázta a fejét, mintha ez segítene helyre tenni a benne tomboló gondolatokat. Nem akart emlékezni. Most már úgyis teljesen felesleges. Mindent elveszített. A férfit, és most már a gyermekét is. Egy könny csillant meg a szeme sarkában. Az áruló! Demęrø nem érdemli meg, hogy akár egyet is ejtsen érte. Elhagyta és akkor sem jött a segítségére, amikor szüksége lett volna rá. Amikor Pixie-nek szüksége volt rá. Egy éve nem látta a lányát. Eleinte könyörgött, imádkozott, az erdőben bolyongva próbálta megtalálni a kaput, hogy elérje a férfit, de hiába. Nem jött senki. Nem hallotta senki.

Egy év. Már nem kereste. Feladta, hogy megtalálja. Bezárkózott. Hagyta, hogy teljenek a napok. Egyik a másik után. Várt. Várta a pillanatot, amikor valaki valahol elejt egy apró morzsát, vét egy apró hibát, és ő végre megtudja, hol van a lánya. Valamiért tudta, hogy, aki elvette tőle őt, azért tette, amit Demęrø mondott neki régen. Mert bántani akarta, megszerezni tőle, amit úgy hitt, a lánynál van. Tudta, hogy egyszer ki kell derülnie mindennek. Most már csak azért imádkozott, hogy Pixie ne szenvedjen. Bárki is rabolta el, ő nem tehet ellene semmit. Aki tehetett volna, az pedig nem volt sehol.

 

Visszasétáltak a kocsihoz és elindultak hazafelé az erdőben kanyargó úton. Annie boldog volt. Mosolygott, kacagott, csillogott a szeme, ahányszor csak a férfira nézett. Demęrø tekintélyt parancsoló kisugárzása, sötét tekintete, amit időnként rávetett vezetés közben, fekete pólója alatt feszülő izmai, mind tökéletesek voltak. Észre sem vette, amikor a semmiből egy fa borult eléjük az útra. Csak azt látta, hogy párja szeme elkerekedik, a fékre tapos, a terepjáró megpördül az úton, ő pedig nekivágódott az autó oldalának. Az öv tartotta vissza, nehogy kirepüljön az ablakon. Attól azonban már sajnos nem védte meg, hogy fejjel betörje az üveget. Pár pillanatra az ütés erejétől eltompult a világ. Mintha egy buborékból hallotta volna, ahogy hangos pattogások követik egymást, fém csikorog, fa reccsen. Demęrø szinte állatias hangon üvöltött. Homályosan látta, ahogy valakivel verekszik, a szélvédőre vörös vér fröccsen, visítás, majd csend. Néma csend.

Hirtelen valaki feltépte az ajtót mellette és egy kemény, erős kéz rántotta ki az autóból. Azt sem tudta megmondani, az öv hogy került el az útjából. Rángatták, vonszolták, be a fák közé, alig tudott talpon maradni. Nem látott tisztán, érezte, ahogy vér folyik az arcán lefelé.

- Demęrø! – próbált megszólalni, de a hangja rekedt volt és halk. – Ki maga? Mit akar? Demęrø!

Majd váratlanul a karok elengedték és térdre rogyott. Körbenézett menedéket keresve. Két férfi verekedett méterekre tőle. Törtek-zúztak mindent, ami az útjukba került. Hallotta saját zihálását, ahogyan rémülten levegőért kapkod. Lassan kitisztult a látása, fájt a feje, nem tudta, mi történik. Pánik kezdett úrrá lenni rajta. Markába szorította a rettegés, hogy a férfi is veszélyben van. Pont akkor nézett fel rá, amikor sikerült az idegennek kiszabadulni a szorításából.

Annie abban a pillanatban tudta, hogy elkésett, amikor meglátta a fényt megcsillanni a levegőben forgó kés acél pengéjén. A következő, amit érzett, az éles fájdalom volt a bal oldalában. A válla alatt, egészen közel a szívéhez.

- Demęrø… - szólalt meg.

Nem akarta, hogy a férfi tudja, milyen fájdalmai vannak. Mégis. Semmi másra nem vágyott, csak hogy ott legyen vele. Nehezen vette a levegőt, úgy érezte, mázsás súly nehezedik a mellkasára. A világ ismét kezdett homályba veszni. Megijedt a lehetőségtől, hogy elveszíti a férfit.

Nyögéseket hallott, valami eltört, gurgulázó hang hallatszott, majd ismét csend lett. A félelem vasmarokként szorította össze. Mintha hatalmas karok akarnák összeroppantani. Pillanatokkal később Demęrø rémült arca jelent meg a szeme előtt.

- Tarts ki, Ann! – könyörgött neki.

- Minden rendben – mosolygott a férfira, de alig tudott beszélni. – Mondd, hogy jól vagy! Ugye… - sípolva vett egy gyenge levegőt – jól vagy?

Ebben a pillanatban rántotta magával a mély. Eszméletlenül ernyedt el a férfi ölelő karjai közt.

 

Az áruló könnycsepp végigsiklott az arcán. Gyors mozdulattal letörölte. Megrázta magát, nem volt hajlandó több emléknek megengedni, hogy utat törjön magának. Akkor látta a férfit utoljára. Azóta csak az emlékeiben furakodott elő. De nem ma. Dolgoznia kell, egyébként is késében van. Összeszedte magát, levette a kocsikulcsot az előszobaszekrényről, belépett a konyhába a táskájáért és elindult otthonról.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2020. december 06. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - VIII. fejezet

Félisteni közbeavatkozás

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

 

felisteni_kozbeavatkozas_borito_maron-nal.png

 

- Miért csináltad ezt? – kérdezte elhűlve Mařøn az útjáról visszaérkező Fearie-től. – Nem gondoltad, hogy elkerüli a figyelmemet, ugye?

- Mégis micsoda? – kérdezett vissza.

- Tudod, hogy nem avatkozhatsz közbe. Miért próbálkozol?

- Ugyan már, túldramatizálod! – fortyant fel. – Szerinted mégis mit kellene tennem? Hagyjam, hogy feladja?

- De nem segíthetsz a kiválasztottnak! – mérgelődött Mařøn . – Az tilos. Sors meg fog büntetni. Vannak szabályok!

Fearie huncut mosolyt villantott és a távolba révedt.

- Nem is segítek - fordult vissza. – Hisz ismersz. ÉN betartom a szabályokat.

- De akkor mégis, mit csináltál a lány fejében?

- Beszélgettünk – kacagott.

- Fearie! Nem viccelek!

- Tudom. Én sem – nézett újra a felhők felé a nő. – Higgy nekem! Tudom, mit csinálok – hamiskás mosolya kiszélesedett és kissé összehúzott szemével fordult vissza.

- Te tudsz valamit, amit én nem – ámult el a férfi.

- Mindig tudok valamit, amit te nem – nevetett fel. – Mařøn , bízz bennem! Minden rendben lesz.

- Ezt hogy érted? Hogy lehetne minden rendben? Bele akarsz avatkozni a jövendölés folyamatába – hitetlenkedett a férfi.

- Dehogy akarok! Nem is tudnék – válaszolt Fearie kissé sértődött hangon.

- De akkor…

- Most komolyan! Csak nyisd ki a szemed! – nézett ki újra az ablakon.

- Mire gondolsz? – lépett közelebb Mařøn . – A lány valóban eléggé elgyengült, de erős.

- Igen, az. De nem azért, amiért te annak hiszed.

- Hogyhogy? – kipillantott ő is az ablakból.

- Csak nézd! – mutatott le a nő.

Mařøn figyelt. Figyelte az embereket, a tûnðiket, a készülő káoszt, a kavargó erőt. És egyszer csak meglátta.

- Ó!

- Ugye? – kuncogott Fearie. - Kezd igazán érdekessé válni a helyzet… - fordult oldalra huncutul.

- Valóban – villantott széles vigyort Mařøn . – Ebben az esetben valóban segíthetünk. Egy egészen picit.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2020. december 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - VII. fejezet

Pixie

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

pixie_borito.png

 

 

Solange a szobában várta, hogy a fiúk felhozzák az alagsorból a lányt. Mikor végre megérkeztek, alig akart hinni a szemének. Pixie nem volt magánál, koszos, véres és rettenetesen büdös volt. Lógott közöttük, mint valami elejtett vad.

- Hozzátok a fürdőbe! Tegyétek egyenesen a kádba! – irányította őket a szoba másik oldala felé. Elég nehezen állta meg, hogy ne tegye szóvá a bánásmódot, de tudta, hogy Ðerògáh ezt kérte tőlük, és ők azt teszik, amit mond nekik. A vezére – mert ő csak ezt a titulust volt hajlandó magára elfogadni – kegyetlen volt és telhetetlen. Nem akarta ennél is jobban maga ellen fordítani. Emellett minden nap várta a pillanatot, amikor eljön az ő ideje, és végre elmenekülhet ebből a pokolból. Tudta, hogy az elmúlt évek tettei és az élet, amit élt nem megbocsátható. Akkor sem, ha az ügy, amiért az áldozatot hozta nemes. De ígéretet tett egyszer, hogy kiviszi innen a testvérét és addig nem nyugszik, amíg ezt véghez nem viszi.

Néma csendben a fal mellett állva megvárta, hogy a férfiak távozzanak, majd becsukta a szoba ajtaját és a fürdőbe ment. Fekete kommandós nadrágban volt, bakancsban, fekete pólóban és a testére mindenhol fegyvertartó hámokat pakolt. Kések, lőfegyverek, tőrök, még egy apró rádió is lógott az övére akasztva. Utóbbiakat most letette a szekrényre és engedni kezdte a meleg vizet a kádba. A lány fölé hajolva óvatosan kihámozta őt szakadt ruháiból, amiket egyenesen a szemetesbe dobott. Amikor meglátta a testét borító sebeket és foltokat – némelyik még vérzett – legszívesebben azonnal lement volna ahhoz a szörnyeteghez és puszta kézzel tépte volna darabokra. De nem tehette. Minden bizonnyal a közelébe sem jutott volna. Amint észreveszi, mik a szándékai, gondolatának erejével olyan kínt küld a testébe, hogy már a küszöbön szó szerint padlót fog és sikítva összeesik. De egyszer majd fordul a kocka. Tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor emberére akad az a gazember. És akkor ő mindent megtesz majd, hogy segítsen annak, aki elég erős, hogy felvegye ellene a harcot.

De addig is itt van ez a lány. Csoda, hogy egyáltalán még él. Segítenie kell neki.

 

***

 

Pixie éppen egy magazint lapozgatott a konyhapulton, amikor egy mély morgás ütötte meg a fülét. A következő pillanatban Heath elkapta hátulról a derekát és a magasba emelve megpörgette.

- Eressz el! - próbált menekülni, de hiába. Egyszerre sikított és nevetett.

- Eszem ágában sincs – megborzongott a közvetlenül a füle mellől érkező hangtól. – Nem menekülsz.

- Ne csikizz! – kapkodott levegő után, amikor a derekán pihenő kéz lassan elindult felfelé.

- Ó, egészen más terveim vannak veled.

Libabőrös lett, amikor Heath tenyere a melle alatt megállt, majd a másik karjával átölelte és megfordította.

- Miből gondolo… - nem volt lehetősége befejezni. Követelőző ajkak tapadtak az övére. Nem tiltakozott. Ellenállása utolsó szikráját is elfújta a belsejében fellobbanó vágy.

Boldog volt. Mindennél jobban szerette Heath-t. Imádta, amikor cukkolták egymást. Már csak azért is, mert mindig ugyanaz lett a vége. Egymásba fonódtak, összeolvadtak és egy röpke pillanatra nem számított rajtuk kívül semmi és senki.

 

Lassan vált az emlékkép homályossá, csendessé, majd fakult ki teljesen.

Pixie azt gondolta, a másvilág kapujában lehet valahol. Nem látott és nem érzékelt magán kívül semmit. Vagyis inkább csak a nagy semmit érezte. Először csak lebegett a feketeségben, aztán váratlanul olyan érzés kerítette hatalmába, mintha langyos vízbe merítették volna. Halványan világosodni kezdett a körülötte lévő tér, apránként tisztulni látszott. Úgy érezte apró kezek simogatták és finom illat csapta meg az orrát. Halk dúdolást hallott, hol közelebbről, hol kicsit távolabb, mintha valaki körülötte járkált és neki énekelt volna.

Nem tudta, meddig lesz itt. Igazából abban sem volt biztos, hogy merre tart. De a fájdalom megszűnt és hitte, hogy a kínjainak vége lett. Megbékélt. Elengedte a világot és kész volt átlépni a túlvilágra, bármilyen is legyen az. Tetszett neki a dallam, ami azóta is halkan körülötte lebegett.

Valami azonban megzavarta. Először a körülötte lévő víz csobogására figyelt fel. Próbált rájönni, mi okozhatta, de nem sikerült. Olyan volt a látása, mintha valaki szemüveg nélkül a rossz szemével próbálna tájékozódni. Homályos és zavaros. A furcsa zaj egyre közelebbről jött, majd percekkel később, amikor már egészen közelről hallotta, egy nő szólította meg:

- Tarts ki, gyermekem! Erős vagy és bátor, méltó vagy sorsodhoz. Ígérem, elkísérlek utadon és vigyázom léptedet. Most pedig ébredj! Nyisd ki a szemed és láss! Lásd, amire mindenki más szeme vak volt!

- Várj! Ki vagy? Merre vagy? – kérdezte rekedten. Próbálta elfordítani a fejét, de mintha ólomnehezékek tartották volna testét a felszínen. Se jobbra, se balra nem mozdult. Hiába utasította a tagjait, egyik sem engedelmeskedett.

- Faerie vagyok, Mindenek Őrzője. Feladatot adok neked. A benned szunnyadó Tûnði vér, ami ez idáig életben tartott, most segíteni fog neked, hogy teljesítsd a sorsod.

- Ezt nem értem – szólalt meg ismét a lány. – Hát az a szörnyeteg mégis igazat mondott? – rémület kúszott a gondolatai közé, hisz fogalma sem volt, hol keresse mindazt, ami most már eszerint a nő szerint is benne lakozik. A fogva tartója elvenni akarta tőle, ez a valaki itt mellette pedig csodát vár tőle általa. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem!

- Mindent elmondok neked, amit tudnod kell, ha eljön az idő. Most azonban nem késlekedhetsz. Ébredj, gyermekem! Ébredj! Valakinek szüksége van rád.

Furcsa, eddig nem tapasztalt langyos bizsergés járta át a tagjait. Olyan érzés volt, mintha erő folyna szét a testében. Mintha százszor gyorsabban gyógyulna, mint valaha. Hatalmas adag levegővel szívta tele tüdejét. Olyan eddig nem tapasztalt lendülettel ruházta fel valami, ami szinte repítette előre.

- Ébredj!

Nem tudta, miért, de hitt neki. Tudta, hogy igazat beszélt. Fel kell ébrednie. Valahogy fel kell ébrednie!

 

***

 

A testét borító rongyok eltűntek, a langyos víz lassan emelkedett a kádban. Solange halkan dúdolni kezdett, úgy gondolta, ha hallja őt a lány, talán megnyugtatja kicsit. Amennyire csak tudta, egy puha szivaccsal óvatosan letörölte, lemosta a mocskot, az alvadt vért, kitisztította a sebeit. Megmosta a haját, majd leöblítette. Kihúzta a kád dugóját, így nem lepte el Pixiet a koszos víz, ami folyamatosan cserélődött. Egy idő után hagyta, hogy eltűnjön a lefolyóban az összes és új, tiszta vízzel kezdte mosni a karját, a haját és a testét. Amikor úgy gondolta, végzett, puha törölközővel szárította meg, ahol a kádban fekve elérte. Tudta, hogy egyedül kell átvinnie valahogy az ágyra, hacsak nem akarja valamelyik őrt behívni, de nem gondolta, hogy ők is így bánnának vele, így magára vállalta a feladatot. Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz. Pixie nem volt több 165 centinél, és az elmúlt év komoly nyomot hagyott rajta. Rettenetesen sovány lett, látszottak a csontjai ott is, ahol egy egészséges embernél nem kellene. A kádból kiemelni nem volt egyszerű, de aztán már pillanatok alatt átjutottak a szobába. Nyögdécselt kicsit, amikor lefektette az ágyra, valószínűleg a sérülései miatt, de aztán mozdulatlanul ott maradt, ahová tette meggyötört testét.

- Ne félj, kislány! – mondta halkan. – Majd én vigyázok rád. Ðerògáh nem győzhet. Megígérem neked. Nem engedem, hogy úgy legyen. Végleg össze akar törni. Azért hozatott most ide, de te erős vagy. Erősebb, mint ahogy ő hitte. Nem adhatod fel! Kérlek, ne add fel! – könyörgött neki  halkan.

Csendben pakolászott még egy kicsit a szobában, kikészített a fotel karfájára egy váltás ruhát, vizet töltött az éjjeli szekrényen álló pohárba.

Ha még egy pillantást megengedett volna magának a lány felé, mielőtt elhagyta a szobát, észre vehette volna, ahogy szemei nyugtalanul mozognak a szemhéja alatt, amikor megrándul a jobb kezének mutatóujja, vagy hirtelen apró levegőt vesz meglepetésében.

Az ajtón kilépve kulcsra zárta, majd szigorú ábrázatát felöltve a kint posztoló őrhöz fordult.

- Ha mozgolódást hallasz, vagy bármi jelét látod, hogy ébren van, azonnal szólj!

A férfi bólintott, majd Solange elhagyta az emeletet. Elindult, hogy ételt hozzon, amikorra a lány magához tér.

 

***

 

Az ajtó túloldalán Pixie kinyitotta a szemét.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2020. november 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - VI. fejezet

Demęrø titka

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

demero_titka_borito1_kicsi.jpg

 

Demęrø csak állt a sátorban megkövülten a férfi előtt és nem tudta eldönteni, hogy a képzelete űz bolond tréfát vele, vagy Hørhe. Dühe elszabadult és gondolkodás nélkül régi barátjának feszült. Kidobta a sátorból. Miután a földön fekvő férfihez lépett és haragtól izzó szemével fölé tornyosult, érezte, hogy elpattan benne valami. Egy régen eltemetett titok tört elő a múltból, amit gondosan a lelke mélyére száműzött. És amit soha nem lett volna szabad újra útjára engedni. Elöntötte testét az erő, ami egész életében vele volt. Ő nem titkos mágiával szerzett magának elismerést, az ő fegyvere szó szerint a testi erejében rejlett. Olyan fizikális erőnléttel rendelkezett, mint senki más a világon. Ettől volt legyőzhetetlen és Ąmerýne seregének legjobb harcosa. Sebezhetetlen és visszatarthatatlan. Két kezével megragadta Hørhe felöltőjét és talpra rántotta.

– Hogy merészeled? –préselte ki a fogai között mindössze centikre a másik arcától.

A többiek időközben felálltak és köréjük gyűltek. Demęrø harcosai a fegyverükre tett kézzel és elszántan, a parancsnok emberei tanácstalanul, de ugrásra készen. Ðręk érezte a férfiban tomboló haragot, felfigyelt azonban valami másra is. Aggódott. Nem akart, mégis olyan félelemmel vegyes aggodalom tört utat a lelkében, amitől még Ðręk is körbepillantott, mert nem tudta, mi az oka a hirtelen változásnak.

Hørhe nem védekezett. Széttárta karját, jelezve, hogy nem akar harcolni. Várt. Demęrø szaporán lélegezve, összevont szemöldökkel nézett a szemébe, de nem kapott választ.

– Hogy merészeled… – szólalt meg ismét, most már halkabban.

– Mindent elmondok, amit tudok, amint lenyugodtál.

A harcos elengedte felettese ruháját, aki ettől hátra tántorodott egy lépést. Hørhe közbenézett, fejével jelezve a többieknek, hogy nem lesz baj, lépjenek hátrébb.

Demęrø nyugtalanul járt fel-alá a sátor bejárata előtt. Nem nézett senkire, nem mondott semmit. Forrt benne a düh. Tudta, hogy nincs választása. Mint ahogy azt is, hogy az elkövetett hiba előbb utóbb elhozza a rá mért büntetést. De hiba volt-e, amit tett? Két évtizede kereste a választ a kérdésre. Az elmúlt napok változásai, a bajtársa megjelenése és a hír, amit magával hozott, egyértelmű bizonyítékok voltak arra, hogy ez a válasz hamarosan megérkezik. Eljött az idő.

– Hagyjatok! – ennyit mondott mielőtt belépett a sátorba és maga után rántotta a ponyvát.

Ðręk haragos tekintettel bámulta Hørhe-t. Nem tudta, mi váltotta ki barátja reakcióját, de az egyértelmű volt, hogy a parancsnok hozta rájuk a bajt.

Demęrø megállt az asztala előtt, két kezével rátámaszkodott és fejét lehajtva indult el a múltba. Gondolatai egy régen eltemetett boldog élet maradványait kutatták. Egy olyan világ romjain taposott, ami az övé lehetett volna. Az övé és a nőé, akit mindennél jobban szeretett. Amit elhagyott, mert olyan veszély fenyegette, amivel nem tudta felvenni a harcot.

 

Emlékezett Lake Town utcáira. A város vidéki hangulatára, a csendre, ami belengte a körülötte lévő hegyeket és az erdőt. Régen sem szeretett az emberek közé menni, de ha a békekötés, vagy a segítségnyújtás szükségessé tette, akkor engedelmeskedett a parancsnak. Egyébként is ritkán került rá sor, hisz a tûnðik nem szerettek vegyülni. Létezésük hosszú évszázadok óta rejtve volt. Így a legjobb a népnek. Varázslatuk és erejük csak a harcot és mások birtoklási vágyát szították. Így hát, amennyire szükségét érezték, eltűntek az emberi világból. Csak akkor mentek át a kapun, ha a segítségüket kérték, vagy ha nekik volt szükségük valamire. Persze, amióta Ðerògáh-t száműzték Ąmerýne-ből és a hágó túloldalán volt kénytelen élni, inkább az előbbi fordult elő.

Jelenlegi vezetőjüknek, Ğaląnak a bátyja, népe ellen fordult, amikor az apja úgy döntött, a testvérét nevezi ki utódjának helyette. Mérhetetlen hatalomvágya miatt titkon mindig is a sötét oldalát erősítette, ezért becsvágya idővel olyan méreteket öltött, hogy már nem tudta titkolni dühét és ellenszenvét öccse iránt, amiért őt alkalmasabbnak ítélte az apja. Ðerògáh-t elkeseredése és kapzsisága arra sarkallta, hogy a családja ellen forduljon. Türelmetlensége azonban túl korán indította el az úton, ami az apja életébe került, és aminek következtében őt elűzték és most az emberek között kénytelen élni. Sosem mondott le arról, hogy leigázza a testvérét. Jelenlegi élete miatt azonban meggyűlölte az embereket és a világukat, így a listájára vette azt is, ha visszaszerzi hatalmát, akkor bosszút áll mindenkin, beleértve őket is. Gonosz volt, és bár legtöbbször Ąmerýne ellen irányultak a törekvései és támadásai, időnként az emberek között is talált magának unaloműző elfoglaltságot. Lake Town vezetője ezért kötött alkut Ğaląval.

Huszonhárom évvel ezelőtt, az egyik ilyen ritka találkozó alkalmával Demęrø is a csapattal tartott. Ez a látogatás lett aztán a gyújtókanóc. A szikra pedig az a pillanat, amikor a város vezetőjének lánya, kezében egy csillogó tálcán hűsítőket egyensúlyozva, belibbent a tárgyalóba.

Howard Glamor, Lake Town polgármestere és Ğalą a helység közepén álló apró asztal két oldalán ültek. Arról tárgyaltak, hogyan tudnának a tûnðik segíteni az utóbbi időben elhatalmasodó bűnözés megfékezésében. Tudták, hogy az előlük bujkáló Ðerògáh gyűjti maga köré az újabb seregét, mint egy szekta tagjait. Gazdagságot és megváltást ígért nekik, ha csatlakoznak hozzá. Ők pedig mit sem sejtve feláldozhatóságukról, sok esetben vakon követték őt. Addig mosták az agyukat, míg engedelmes és áldozatkész, gondolkodni nem tudó katonák lettek belőlük.

Demęrø vezére széke mögött állt. Amikor Annie Glamor belépett a szobába, egyetlen pillanat alatt változott meg minden. A férfi olyan váratlanul és erősen reagált a lány megjelenésére, mintha a sejtjei érezték volna meg a közelségét. Amint meglátta, bizseregni kezdett a bőre, a tudata válaszolt a másik jelenlétére és a védelmező ösztöne hirtelen a sokszorosára duzzadt benne. A szívverése felerősödött, szaporábban vette a levegőt. Tekintete egyetlen másodperc alatt körbepásztázta a teret, érzékei letapogatták az épületet és a körülötte lévő udvart veszély után kutatva. Tûnði vére életre kelt és zakatolva áradt szét a testében, minden érzékszervét addig nem tapasztalt erővel ruházva fel. Érezte, ahogy az új érzékei egyenként szelik át a levegőt a lány felé és olyan köteléket fűznek közéjük, amit többé senki nem szakíthat szét. Egyszerre ijedt meg a reakciójától és töltötte el mérhetetlen büszkeség, amikor – a néhány másodperc alatt, amíg mindez megtörtént – rádöbbent, hogy a nő, aki előtte áll, az övé. Népe tagjai között nem mindenkivel történt meg az, hogy találkozott azzal a másik tûnðivel, aki tökéletes volt számára és összekötődött vele. Ő sem remélte, hogy lesz ilyen szerencsés, hisz háromszáz hosszú év állt már mögötte. Az pedig, ami most történt egyenesen hihetetlennek számított. A lány ugyanis ember volt.

Annie kezében megingott a tálca, amikor tekintetük találkozott. Ő is érezte, amit a férfi. Demęrø látta a szemében a tüzet, és egyre szaporább lélegzeteit. A fejét sem tudta elfordítani, csak bámulta őt. Bár a lánynak fogalma sem volt arról, mi történt, érezte a vonzást a másik felé. Amíg az apja semmit nem fogott fel a történtekből, addig Ğalą minden pillanatot figyelemmel kísért és nem volt kétsége afelől, hogy aminek szemtanúja volt, az jelentősen változtatott a helyzetükön. Életének több száz éve során volt már szerencséje személyesen megélni számtalan ilyen találkozást, de egyetlenegyszer sem kapcsolódott még össze népének egyik tagja sem emberrel. A házban tartózkodó valamennyi tûnði érezte az egymásra találás erejét és mindannyian ismerték a négyszáz éves jövendölést is. Nem tudták, hogyan alakul a jövő és azt sem, miként teljesedik majd ki a jóslat. Abban azonban biztosak voltak, hogy valami megváltozott. A két nép közötti kapu kinyílt. És nekik fontosabb lett, hogy megvédjék ezt a várost, mint eddig bármikor.

 

Demęrø nem fordult meg, amikor percekkel később Hørhe belépett a sátorba. Hosszú csend telepedett közéjük. A férfi még az emlékek hatása alatt próbált ésszerű magyarázatot találni az elmúlt percek történéseire. A gondolataiban mosolygó csodálatos lány a világot jelentette neki egykoron. A köztük lévő kapocs soha nem fog megszűnni. Huszonhárom éve nem látta azt az arcot. Elhitte, hogy ezzel neki segít életben maradni. Túlélni és vigyázni az örökségére. Mindarra, amit bármi áron meg akart védeni. És amit most valaki veszélybe sodort.

Lassan megfordult és a barátja szemébe nézett.

– Hallgatlak – mondta. – Mindent tudni akarok! És ne kertelj! Feltételezem, arra most nincs időnk.

A parancsnok bólintott. Elindult az egyetlen szék felé és közben beszélni kezdett.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

1 komment
2020. október 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - V. fejezet

Ňîç Ťâm

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

 

5_borito_vegleges_kicsi.jpg

 

A gomolygó ködtől alig lehetett látni a tavat, a vízfelszín visszatükrözte a felette fodrozódó szürkeséget. Heath szinte már várta, hogy a keskeny csónak orra előbukkanjon a semmiből. Mindig így kezdődött. Aztán lassan láthatóvá vált az egész fatest, benne az angyali szépségű nővel, aki soha nem szólalt meg, mégis mindig hallotta a hangját. Mintha a gondolataiban beszélne hozzá.

Most azonban megváltozott valami. A hónapok óta visszatérő álom minden pillanatára tökéletesen emlékezett. Minden éjjel ugyanaz a nő, ugyanaz a köd, ugyanazok a szavak, ugyanaz az érzés. Aki a csónakban most előtte állt, más volt. Türelmetlen lett és félt. Zaklatott és riadt tekintete szinte égette az övét. Valami történt. Tudta, rá kellene jönnie, mi, de képtelen volt megfejteni. A nő homlokán ráncokba gyűrődött az aggodalom és Heath kétségbeesést hallott ki a gondolatai között elhangzó néma kiáltásból.

– Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię!

A mondat, amit bármikor fel tudott idézni. És amiről fogalma sem volt, mit jelent. De az ismeretlen ezúttal nem vált köddé. Nem szippantotta be a szürkeség, mint ezelőtt mindig és tűnt el ott, ahonnan érkezett. Közelebb úszott a kopott csónak. Heath szíve egyre erősebben zakatolt. Az álom megváltozott. Talán érte jött? Magával akarja rántani? Úgy érezte, ha akarná, el is érhetné. Az mégsem állt meg. El fogja sodorni! Mit tegyen? Hova menjen? Képtelen megmozdulni! Képtelen arrébb menni…

– Mit csináljak? – kiáltotta. – Nem értelek! Nem tudom, mit tegyek! – tehetetlen düh emésztette.

A nő egyre közelebb ért, már nem is látta a csónakot, csak az arcát. Úgy érezte, nem kap levegőt, fuldoklik.

– Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię! Yă Șię! Yă Șię! – mondta az utolsó szavakat egyre hangosabban kiabálva.

Egészen közel ért hozzá. Az arca, amit eltorzított a félelem és a düh, amiért nem érti őt, mindössze centikre lehetett az övétől. Majd hirtelen csend lett, és a nő teste szertefoszlott, mielőtt egymáshoz érhettek volna.

– Ňîç Ťâm! – kiáltott a fejében az ismerős hang.

 

Heath zihálva ült fel az ágyon. Levegő után kapkodva, verejtékben úszva, az őrület határán. Bizsergett az ereiben száguldó vér. Az ágya szélére húzódva várta, hogy csillapodjon a pulzusa és ismételgette magában az új információt. Bármit is jelentsen.

– Nics tám… – suttogta. Az újdonság varázsával csengett a fülének.

Miért kiabálta ezt? Mi változott? Mitől lett türelmetlenebb és sürgetőbb a viselkedése?

– Ááá…! – kiabált bele a szobája csendjébe. Rá kell jönnie! Ma elmegy a tóhoz. Nem nyugszik, amíg valamit ki nem derít.

Már nem volt kérdés, hogy az álom, ami mostanra szinte fojtogatta, nem csupán a képzelete szüleménye.

A nyomozás iratai – legalábbis a másolatok, amiket meg tudott szerezni – a szobájában hevertek szerte szét, összekeveredve azokkal a jegyzetekkel, amiket maga készített az elmúlt évben. Az égvilágon semmit nem találtak. A helyszínen, vagy a környékén sem láttak vagy hallottak semmit. A lány úgy tűnt el, mintha kámforrá vált volna. De ez lehetetlen. Heath-t majd szétfeszítette a tehetetlenség. Azért imádkozott minden nap, hogy hibázzon valaki, és találjon egy apró nyomot, ami végre elvezet valahová.

 

Megpróbált normális életet élni, de a barátai egyre jobban aggódtak érte. Már a motorok sem kötötték le úgy, mint hónapokkal ezelőtt. Rodger addig nyaggatta, hogy tegnap megígérte neki, elmennek Mary falatozójába ebédelni.

A délelőtt azzal telt, hogy segített Franknek egy motort visszahelyezni a garázsban álló kaszniba. Ritkán bütykölt autókat, de amikor az apja megkérte, szó nélkül beállt mellé segíteni. Szeretett vele dolgozni. Sokban hasonlítottak egymásra és ez jól jött, amikor órákat töltöttek el egymás mellett. Mind a ketten elmélyülten dolgoztak azon, ami a kezük ügyében volt, jelen esetben ugyanazon az autónEgyikük sem szeretett feleslegesen fecsegni. Csak akkor szólaltak meg, ha okuk volt rá. Heath élvezte a csendet. Három óra alatt egész szépen összerakták a motorteret. Tizenegykor már nem húzhatta tovább az időt, ezért az apjához fordult, hogy elköszönjön tőle.

– Na, én lépek – sóhajtott. – Rodgerrel kajálok a Mary’s-ben. Délután még visszajövök egy kicsit a Harley-hoz.

– Oké. A többit már intézem egyedül. Kösz a segítséget! Egyedül bajos lett volna bepasszírozni. Üdvözlöm Rodgert.

Heath bólintott, majd visszament a házba, lezuhanyozott és fél óra múlva már indult is. Írt egy üzenetet Rodgernek, hogy ebéd előtt még kinéz a tóhoz, de délre ott lesz. Ezután a városból kifelé vette az irányt. Tíz perc múlva már a földúton döcögött és a fák között a vizet figyelte, ami feketén csillogott. Feneketlen-tónak is hívták, mert olyan sötétnek látszott a vize, hogy azt hihette az ember, mérhetetlenül mélyen van a feneke. Pedig a valóságban a legmélyebb pontja sem volt több három méternél.

Furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Átfutott az agyán, hogy talán valaki figyeli, de aztán elhessegette az egészet. Sokan hiszik, hogy az ember megérzi, ha figyeli valaki, de ez nincs így. Igaz, vele sokszor előfordult, hogy észrevett olyan dolgokat, amiket mások nem. Például időben észlelte a veszélyes helyzeteket, de mindig úgy gondolta, mázlija van, vagy egészen egyszerűen jobban átlátja a dolgokat, mint mások. A haverjai viccelődtek is vele sokszor, milyen szerencsés csillagzat alatt született. Emlékezett, amikor az első kutyáját megmentette egy sziklaomlástól az erdőben, vagy még a középsuliban hogyan lökte el Rodgert egy ablakból lehulló virágcserép útjából. Rögtön eszébe jutott Pixie is, és hogy az eltűnése napján nem érzett meg semmit. Egyáltalán semmit. Dühös volt, amiért pont akkor hagyta cserben a „szerencse csillaga”, amikor a leginkább szüksége volt rá.

– Minek jöttem ide? – kérdezte magától, már a víz partján állva. Hiába nézte a körben elterülő tavat, a túloldalon a fákat, a víz lassú fodrozódását. Nem találta a válaszokat.

A furcsa érzés, hogy valaki figyeli, nem akart elmúlni. Megfordult, a háta mögött is körbenézett, de rajta kívül nem volt ott senki. Félmosolyra húzta a száját, majd megrázta a fejét.

– Nem kellett volna idejönnöm – szólalt meg.

Mielőtt visszaindult volna az autóhoz egy faág reccsent meg tőle néhány méterre a bozótban. Odakapta a fejét, de a sűrű növényzettől nem látott semmit. Próbálta kiűzni a fejéből azt az ostoba gondolatot, hogy nincs egyedül, hisz őrültségnek tűnt az egész. Már éppen bekúszott volna a kétség az elméjébe, amikor egy rendőrautó orra bukkant fel az övé mellett. Rodger ugrott ki az apja mellől a kocsiból és vigyorogva közelített.

– Úgy döntöttem, nem várok. Valahogy sejtettem, hogy nem érsz oda időben. Mit csinálunk itt? – kérdezte vigyorogva.

– De, haver! Késtem én valaha is bárhonnan? – próbálta elviccelni a dolgot Heath.

–Ööö… igen? – kontrázott Rodger.

– Csak ki kellett szellőztetni a fejem. Itt meg friss a levegő.

– Ja, persze. Hihető – lépett mellé.

– Jó napot Mr. Coldman! – köszönt a férfinak, aki idő közben kiszállt a kocsiból és őket figyelte. – Látom Rodg megint magára akaszkodott, mert képtelen öt percig megülni a seggén, amíg odaérek.

– Úgy tűnik, fiam – nevetett vissza. – De most már megyek, fiúk. Dolgom van. Meglesztek, ugye?

– Persze, Mr. Coldman. Nem hagyom itt a fiát. Azt hiszem – küldött fogsorvillantó mosolyt Heath a város legjobb rendőre felé, mire Rodger hátulról vállon boxolta. – Au! Ez nem esett jól – fordult meg, hogy viszonozza a nem éppen kellemes szívességet.

Közben a fiú apja visszaült a kocsiba és már tolatott is kifelé a földútra. Folytatta útját a tó körül.

– Szóval? – kérdezte ismét Rodger. – Mit csinálunk itt?

– Nem tudom. Megváltozott valami.

– Jaj, Heath! – kezdett nyafogni a srác. – Ne már! Nézd, én megértelek, de talán most már nem kelle…

– Nem! Figyelj, ez nem ilyen egyszerű – vágott a szavába. – Történt valami, nem tudom, pontosan mi. De úgy érzem, hamarosan kiderül. Három hónapja minden kibaszott éjszaka ugyanazt álmodom. És ma reggel folytatódott. Másképp történt. Mást mondott és tudom… A francba, tudom, hogy őrültnek tartasz, de… Bassza meg! Lehet, hogy az is vagyok – roskadt magába kezeivel a tarkóját szorongatva. Nem is nézett a barátjára. Félt, hogy amit látna rajta, véget vetne a hitének.

– Oké. Figyu! Azt mondom, pihenj egy kicsit! Ne most beszéljük ezt meg. Szállj be a kocsiba, elmegyünk, bekajálunk, aztán, ha akarod, elmondod az egészet – javasolta. – Vagy nem. Nekem mindegy. Most viszont éhes vagyok. És tudod, mi van ilyenkor, nem tudok koncentrálni. Szóval, szerintem együnk – a vállára tette a karját és magával húzta a kocsi felé.

– Rendben – könnyebbült meg Heath. – Együnk!

Mielőtt beszállt a volánhoz még egyszer körbenézett. Nem tudta elhessegetni az érzést, hogy valaki figyeli.

A Mary’s-ben Heath a sarokban lévő, megszokott helyük felé vette az irányt, míg Rodger a pulthoz ment, hogy kikérje az ebédjüket. Reneé azóta őt nézte, amióta beléptek az ajtón. A középsuli után kezdett el dolgozni az étteremben, hogy pénzt gyűjtsön. Rodg-gal azt tervezték, hogy saját falatozót nyitnak Lake Town másik, a tóhoz közelebbi oldalán.

– Szia, Édes! – hajolt át a pulton, hogy csókot nyomjon a lány szájára. – Adj nekünk két extra nagy Hamburgert! Baromi éhes vagyok.

– Mindjárt kiviszem. Mi van Heath-szel? Elég ramatyul néz ki.

– Á, hagyjuk is! – válaszolta. – Megint az álmok.

– Oh! Én megértem őt, mégis… – mondta elmerengve. – Ideje lenne elengednie. Sajnálom szegényt. Tényleg. Nekem is hiányzik Pixie. A barátnőm volt. De…

– Igen. Tudom – vette halkabbra Rodger a hangját. – De most azt mondta „valami megváltozott” – rajzolt idézőjelet a levegőbe a lánynak. – Sikerült kikerülnöm a témát, de attól tartok, ma még kapok belőle egy adagot.

– Ugyan már! Engedd, hogy elmondja, amit akar. Megkönnyebbül tőle. A barátod, ez a legkevesebb, amit megtehetsz érte – mosolygott Reneé.

– Imádlak! – vigyorgott vissza a fiú.

– Tudooom. De most már hess innen, én dolgozom! Két perc és viszem a kaját.

Rodger még kacsintott egyet a lány felé, aztán elindult az asztalukhoz. Heath épp egy darab papírfecnire firkálgatott, amikor odaért.

– Mik ezek? Honnan szedted ezeket a zagyvaságokat?

– Semmi – gyűrte össze hirtelen a papírt a barátja.

– No, ezzel most pont azt érted el, hogy baromi kíváncsi lettem – huppant le a szemközti székre és a szájába dobott egy mogyorót az asztalon lévő tálkából. – Szóval?

– Azt mondtad, ne beszéljek róla, amíg nem ettünk – mondta kicsit sértődötten Heath.

– Ja. Azt mondtam. De akkor nem kéne ilyen furán titokzatos papírgalacsinösszegyűréseket csinálnod az egyébként kórosan kíváncsi haverod előtt – lökte oda neki ugyanolyan sértődött hangon. – Amúgy is. Úgyse úszom meg, és nagyon jól tudod, hogy majd megesz a fene, hogy megtudjam, mi a franc változott meg az eddig annyira kurvára minden éjjel egyforma álmodban – vágott grimaszt, majd rákönyökölt az asztalra és várt.

– Most mi van? – kérdezte Heath.

– Mutasd meg a cetlit!

– Nem!

– Ne kéresd már magad! – sóhajtott Rodger.

– Lényegtelen mi van rajta. Én sem tudom, mit jelent – válaszolta kicsit csalódottan.

– Ezt meg hogy érted? Megint az a halandzsa, mint az előzőben? – kérdezte kíváncsian.

Akárhogy is tagadta, felcsigázta a változás. Szeretett volna segíteni a barátjának végre túljutni Pixie elvesztésén, de mégis piszkálta ez az egész dolog. Tudta, hogy Heath nem őrült. Igaz, a visszatérő álmaival már nem tudott mit kezdeni, de örült, hogy végre történt valami. Úgy gondolta, vagy kiderül végre, ki küldte rá ezt a furcsa nőt, vagy ez az egész azt jelenti, hogy végre elkezdte feldolgozni a barátnője elvesztését.

– Igazából ugyanaz, csak most folytatódott. Nem tűnt el. Olyan… türelmetlen lett és ideges. Ettől én is feszült vagyok. Ki kellene találnom, mit akar, de nem tudok rájönni. Nem értem azt, amit mond – rázta meg fejét.

– Attól még megmutathatod – vonta meg a vállát. – Mit mondott még?

Nics tám – mondta. – Közelebb úszott, szinte összeértünk. Akkor szertefoszlott és csak ennyit mondott. Kiabált a fejemben: Nics tám!

– Ez tényleg fura – ráncolta a homlokát Rodger.

– Ja. Mondtam! – röhögött Heath.

– Hellóka! Megjött az extra hambi a VIP vendégeknek – érkezett meg Reneé mosolyogva.

– Ah, király! – nyögött fel Rodg. – Ide vele!

– Remélem, te is éhes vagy – kacsintott Heath-re. – Mert azt tudom, hogy ő – mutatott a pasijára –  sose lakik igazán jól. Tulajdonképpen bármikor képes lenne felfalni egy fél tehenet, ha hagynám – széles és barátságos mosolya mindig jókedvvel ruházta fel a környezetét is. Barna szemei csillogtak. Egyszerűen nem tudott mellette senki rosszkedvű maradni. – Hallom voltatok kint a tónál is.

– Igen, ott szedtem össze ezt a jómadarat – mondta Rodger. – Ha már itt tartunk, mond neked valamit az, hogy „Nics tám”?

– Rodg! – húzta össze a szemöldökét Heath. – Ne itt! – kérte bosszúsan.

– Miért? – kérdezte a lány és eltűnt a mosoly az arcáról.

– Nyugi, bébi! Semmi baj! Ez az újdonság az álomban. A megszokott menetrend után ezt mondta a halandzsa nő Heath-nek amikor eltűnt.

– Ne nevezd már így! – suttogta a másik.

Reneé arca továbbra is komor volt és úgy nézett Rodgerre, mint aki nem hiszi, amit lát.

– Mi az, Reé? Most meg mi van? – kérdezett vissza értetlenkedve.

– Ööö… semmi. Azt mondtad „Nics tám”? – kérdezte.

– Ja. Talán tudod, mit jelent? – kezdett el nevetni Rodg.

– Nem. Én nem – válaszolta. – De az a két férfi igen – És a pultnál ülő páros felé mutatott, akik azután érkeztek, hogy a fiú eljött az asztalhoz.

Mindkét fiú megdöbbenve nézett Reneé-re, aztán meg a két pasira a bárszékeken.

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
2020. szeptember 01. 08:00 - Tia Mahallt

A Jövendölés - IV. fejezet

Sötétben

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA, BA

a_jovendoles.png

 

A jótékony feketeség lassan kúszott tova, amikor tisztulni kezdett a lány tudata. Először a levegő orrfacsaró bűze jutott el a hozzá, azután a közelben valahol a mennyezeti csövekről cseppenként aláhulló víz hangja.

Csöpp…

Csöpp…

Csöpp…

Egy rágcsáló szaladt végig a szemközti fal tövében. Apró körmeinek hangja visszhangot vert a sötét pince csendjében.

A legapróbb mozdulatra is éles fájdalom hasított belé. Minden porcikája lüktetett. Bőre hol lehorzsolódott, hol pedig vágásokkal vegyes kékeszöld foltok tarkították. Láthatatlan zúzódások késként hasító fájdalma szorította össze meggyötört testét.

Időérzékét régen elveszítette. Nem tudta, mióta lehet fogságban. Hónapok, talán évek óta. Néha a tudata is elhagyta - mint most is - és soha senki nem mondta meg, mennyi időre. Már azt sem értette, miért nem engedik meghalni. A fogva tartója olyan dolgokat akart megkapni tőle, amikkel ő nem rendelkezett. Először nem is értette. Azt hitte, teljesen őrült. Varázserőkről és jóslatokról hadovált neki. De aztán megmutatta a sajátját és attól a kíntól, amit akkor érzett, már nem gondolta többé, hogy bolond. Akkor már csak azért adott hálát, hogy egyedül őt kapta el. Legalábbis ebben bízott. Hogy Heath és a többiek otthon vannak. Biztonságban.

Nem akart belegondolni abba, mi lett velük az eltűnése után. Keresik még? Hisznek abban, hogy él? Meggyászolták? Imádkozott, hogy soha, de soha ne kerüljenek szembe ezzel a szörnyeteggel.

Fogytán volt az ereje. Igazából azt sem tudta, honnan voltak még tartalékai. Most, hogy megint magához tért, hamarosan újabb kör kezdődik a pokolban.

Nem sokkal később meghallotta a közeledő lépteket. Az ajtó nyikorogva kinyílt, a kinti tompa fény váratlanul tört utat magának az ablaktalan helyiségben. Elrántotta a fejét az ellenkező irányba, de meggondolatlanságának súlyos ára volt. Hatalmas nyögéssel adta az érkező tudomására, hogy a túl gyors mozdulat mekkora fájdalommal járt.

- Egyél! – hangzott az utasítás, majd amilyen hirtelen jött, úgy távozott a látogató.

Nem igazán érdekelte, mit kapott. Nem állt szándékában megenni. El akarta engedni ezt a világot. Tudta, hogy nem képes még egy kínzást elviselni. Fájtak a végtagjai. Zsibbadt a teste. Hasogatott a feje. Legjobban azonban a lelke tört össze. Amiket mondott neki a szörnyeteg, még ha igazak lennének is, akkor sem akarna segíteni neki. Ha tudná, mit akar tőle, akkor sem adná oda neki. Nem gondolta, hogy valaha találkozik a gonoszság és a gyötrelem élő megtestesítőjével, de megtörtént. Csak az alkalomra várt, mikor vethet véget az egésznek. Hamarosan. Eljön a pillanat és megtalálja a módját.

***

Ðerògáh a szobája sötétjében ült. Az ablakon nézett ki, és várta a percet, amikor Pixie újra magához tér. Érezte, hogy a lány hamarosan megtörik és végre eléri a célját. Erősebb volt, mint eleinte hitte. Több, mint egy évig tartott, hogy betörje. Az utóbbi hónapok kínzása viszont úgy tűnt, eredményt hozott. A teste tűrőképességének határáig sodorta a lányt. Az volt a célja, hogy elérje azt a pontot, ahol a benne szunnyadó erő végre életre kel.

Pixie nem hitte, hogy rendelkezik bármiféle varázslattal, de ő tudta, hogy ez nem így van. Pontosan tudta, ki ez a lány, és azt is, hogy csak akkor tudja előhívni a benne eltemetett erőt, ha olyan helyre viszi, ahol még nem járt. El kellett érnie, hogy szélsőséges érzései összezavarják és a végletekig felkorbácsolják a tüzét. Közel járt. Nagyon közel. De még nem találta meg azt, ami végül átlöki a lányt azon a bizonyos határon.

Nemrég érkezett a hír az egyik emberétől, hogy a kapu közelében mozgolódást észleltek. Ez pedig azt jelentette, hogy a Tûnðik olyan információhoz jutottak, ami közelebb vezette őket hozzá. Vagyis fogytán az ideje. Végleg meg kell törnie a lányt. Olyan erő birtokába kerülhet, amire egy évezrede nem volt példa. Megtörte a testét. Jöjjön tehát a következő lépés.

Elhagyta a szobát és elindult lefelé a széles lépcsőn. A hatalmas nappali közepén már várta Peter, aki a lányt felügyelte.

- Mióta van ébren? - kérdezte minden bevezető nélkül, amint belépett az ajtón.

- Negyed órája - érkezett a válasz. - Kapott ételt, de hozzá sem nyúlt.

- Persze, hogy nem. Nem akar felerősödni. Rendben, hozzátok fel a szobába! Küldd be Solange-t! Mosdassa meg és adjon neki tiszta ruhát! De továbbra se szólhat hozzá senki. Nem jöhet ki a szobából! Egy óra múlva visszajövök, addigra legyen minden elintézve!

- Értettem, uram! - mondta a férfi és miután fejet hajtott, távozott.

Ðerògáh elégedett volt. Most már csak egy dolog hiányzott. Az, ami majd elindítja a változást. Újabb embervadászat indul. Szüksége van arra, aki elég fontos ahhoz, hogy a lány lángra lobbanjon érte.

***

Csend. Bűz. Mocsok. Néma sötétben töltött percek és órák. Pixie nem tudta, mit akar elérni a férfi, de már nem is érdekelte. Néha azon kapta magát, hogy az otthonára gondolt. Ebbe a képbe kapaszkodva élte túl az egymást követő napokat. Az utóbbi időben már úgy nyelte el a sötétség, hogy nem tudta, visszatér-e onnan valaha. Az ember könyvekben és filmekben hall csak ilyet. Amikor valaki tudata eljut arra a pontra, hogy feladja. Hogy elveszít minden kapaszkodót. A feketeség elrabolja tőle a hitét és az élni akarását. Csak feküdt a koszos, szakadt matracon és bámulta a semmit. Ruhája olyan lehetett, mint alatta a hevenyészett ágya; bűzlött és elszakadt. Sötét haja csomókba tapadva terült el körülötte vagy ragadt az arcához. Már nem tudta megmondani, a sár vagy a saját vére a több rajta. Nem is baj, hogy nem jutott be semmi fény. Elszörnyedne, ha látná saját magát. Nem mozdult. Tartalékolta az erejét, bár azt már nem tudta, mire. Valahonnan rózsa illatát hozta egy apró légmozgás, ami a fal repedésein szökött be hozzá. Hihetetlen volt már a gondolat is, hogy ebbe a fájdalmasan kínzó valóságba belopózhat egy ilyen csodálatos dolog. Szerette a rózsát. A sárga volt a kedvence. Annyira szép volt, élénk, élettel teli, varázslatos és meleg. Azt akarta hinni, hogy a fal túloldalán egy virágos kert terül el. Egy szikrázóan színes, illatos liget, ami fittyet hány a körülötte tomboló gonoszságra. Persze a lelke mélyén tudta, az egész csupán a képzelete szüleménye, ami még most is óvni próbálja őt és boldog emlékekből merítve csalja meg érzékeit egy-egy röpke pillanatra.

A szeretteire gondolt. Arra, hogy ők épségben vannak. Távol ettől a borzalomtól. Azért imádkozott, hogy ez így legyen. Nem volt hajlandó bármi más lehetőséget beengedni a fejébe. Habár azt, hogy az imáit meghallgatja-e bárki, már nem tudta. Úgy tűnt, nincs odaát senki, és utolsó mentsvárként elmormolt könyörgései süket fülekre találnak. De ez volt az utolsó, ami még megmaradt neki. Ezért ezt mantrázta magában minden ébren töltött pillanatában.

Léptek zaja zavarta meg merengését, majd kattant a zár és ismét fény kúszott be a félig kinyitott ajtón. Két férfi érkezett. Pixie próbált felkészülni a következő órák borzalmaira.

- Hagyjanak! – megkísérelte lerázni magáról az őt megragadó kezeket, de nem volt igazán ereje az ellenkezéshez. – Nem bírok ki ennél többet. Nem bírok… - halt el a hangja miközben tehetetlenül lógott kettejük között. Megemelték és elindultak vele a jól ismert folyosón.

A lány fáradt volt és meggyötört. Az utóbbi időben keményebben és türelmetlenebbül bánt vele a fogvatartója. Elképzelni sem tudta, hogy mit akarhat még, hisz már mindent elvett tőle.

Számolta a lépéseket. Még tíz és odaérnek borzalmai színterére. A másik szoba, ahol nem létezett más csak a fájdalom.

Még három, kettő, egy... Tovább mentek. Egyenesen a folyosón. Kinyitotta a szemét és próbált fókuszálni. Nem volt könnyű a teljesen sötét szoba után. Elszámolta volna magát? De akkor is oda kellett volna már érniük. Lépcsők következtek. Sose voltak eddig lépcsők. Hová viszik? Eddig tartott a szörnyeteg türelme? Végre feladta. Most elviszik és megölik. Vége lesz. Vége a fájdalomnak. Pixie fejét a mellkasára ejtette, szemét lehunyta. Már nem akarta tudni, merre lesz a vesztőhelye. Vége lesz. Csak ezt hallotta a fejében. Teste elernyedt, halk sóhaj hagyta el a száját és egy könnycsepp indult el az arcán lefelé. Nem számolta többé a lépéseket. Csak azt várta, hogy újra magába fogadja a sötétség. Ezúttal örökre. 

 

vége

 

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása