2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA, BA

Demęrø egy farönkön ülve, egyik lábát felhúzva éppen a tőrét tisztogatta. Ezzel telt az elmúlt jó pár napja. Sorra vette a fegyvereit. Nem akadt olyan fontos tennivaló, ami lekötötte volna őt, vagy a csapata figyelmét és erejét. Az emberei unatkoztak. És aki unatkozik, az elfoglaltságot keres. Elszaporodtak a szóváltások, de a bajtársias verekedések is egyre gyakoribbak lettek a táborban. Mindössze négyen voltak, de amennyi előnye, ugyanannyi hátránya is volt a kis létszámnak. Ezek az emberek harcokban edződtek, lételemük volt a küzdelem. Nem az tartotta életben őket, ha egy helyben toporogtak.

– Ńikô, most te mész el a kapuig! – szólalt meg Hęrô és a csapat legfiatalabb tagja felé fordult.

Kopaszra nyírt feje feltűnő lett volna, ha nem fest rá olyan tarka csíkokat, amiket a dzsungelben harcoló katonák az arcukra szoktak. Az egyenruhával tökéletesen megegyező színű foltoktól teljesen beleolvadt a környezetébe, főleg, ha háttal állt az embernek.

– Egy fenéket! – kontrázott a fiú.

Alacsony, mindössze 165 centis termete - ami egyébként nem volt megszokott a tûnðik között – nem tartotta vissza, hogy ellentmondjon a nála másfél fejjel magasabb bajtársának. Ránézésre megtévesztő volt mindenki számára, hisz senki nem gondolta, hogy ellenfélre akadhat benne. Arra meg aztán végképp nem számítottak, hogy szemmel szinte nem is érzékelhető gyorsaságának köszönhetően pillanatok alatt fegyverez le bárkit, aki ellene mer fordulni.

– De, de – erősködött Hęrô. – Te jössz. Egyébként is, nekem vacsorát kell kerítenem. Menj szépen és ballagj el a kapuig! Gyerünk, indulj már, ideje a következő őrjáratnak! – villantott idétlen vigyort Ńikô felé, aki hátrafogta hosszú szőke haját, majd magához vette a késeit és kis kaliberű pisztolyát. Felállt, és fintorogva elindult a körülbelül kétszázötven méterre lévő kapuhoz a megszokott úton. Fél óránkét megnézte valaki, hogy történt-e változás. Annak ellenére tettek így, hogy megérezték volna, ha bárki átlép a kapun. Nem bíztak semmit a véletlenre. Évtizedek, mi több, esetenként évszázadok tapasztalata intette óvatosságra őket.

Hęrô pedig elindult, hogy csendben elejtsen egy kisebb vadat a fák között, amivel mind jól lakhatnak estére.

– Megint üres kézzel indulsz el? – kérdezte Ðręk, mikor látta, hogy az íj a sátor oldalának támasztva pihen. – Pedig gyakorolhatnád a célba lövést.

– Nem nyitok vitát. Csak azt ölöm meg, ami megérdemli a halált - ezzel távozott.

Hęrô különleges ereje igazán ritka volt. Érezte és értette az állatokat. Szót értett a lovakkal, ha kellett, a kígyókkal, de ha nagyon akarta, egy kecskét is rá tudott venni bármire. Ő mégis csak akkor használta az erejét, ha szüksége volt rá. Olyankor pedig mindig elérte, hogy az állatok szabad akaratukból segítsenek neki. Néha - főleg régebben - persze előfordult, hogy parancsolt valamelyiknek, de erre már több tíz éve nem volt példa. Éppen ezért nem ölt meg egyetlen állatot sem. Sem golyóval, sem nyíllal. Megkereste, elmondta neki, hogy szüksége van rá táplálékként és a bocsánatát kérte mielőtt megállította a szívét. Minden nap így került étel az asztalra. Ðręk kevés olyan elszánt, és ha kell, kegyetlen harcost ismert, mint ő, de az állatokkal mindig tisztelettel bánt. Hálás volt az áldozatukért, amit az ő életben maradása érdekében tettek meg, ha szüksége volt rá. Ðręk pedig megértette ezt. Látta mások érzéseit. Szó szerint a nyelvén érezte az ízét a fájdalomnak, a megbánásnak, vagy a keserűségnek.

– Barátom! Ha nem történik valami, ezek ketten egymást nyírják ki – mondta később Demęrø-nak, miután a két fiatal távozott. – Vagy, ha nem akkor én halok bele a hülyeségeikbe.

A helyzet nem volt egyszerű. Senki nem akart nagy balhét, Demęrø mégis szinte látta a baljós felhőket gyülekezni. Felderítőiktől nem érkezett hír az elmúlt hetekben. Készültségben voltak, mert érezte, hogy ez bármikor megváltozhat. A fák közé kiépített tábor egyszerű volt. Öt, föld színű ponyvából felhúzott sátor, amiből a négy kisebb volt az emberei és a saját lakhelye, a nagyobb pedig a kantin és a megbeszélések, tervezések helyszíne. A két terepjárójuk elrejtve pihent hátrébb a bokrok takarásában. Mindenki egyenruhában volt, felkészülve arra, hogy bármikor harcra kerülhet a sor. A fekete és sötétzöld színű öltözetet, ami tökéletesen beleolvadt a környezetbe, csak az övükön és a hátukon elhelyezett hámok és különböző fegyverek tarkították. Néhány száz méterre a kaputól, ami az emberi világot választotta el Ąmerýne-től, ők voltak az elsődleges védelmi vonal. A négy fős csapat két fiatalabb tagja, Hęrô és Ńikô, évtizedek óta vele voltak, a jobb keze Ðręk, pedig gyerekkoruk óta társa volt a harcban. Ez pedig több, mint háromszáz együtt töltött évet jelentett. Az elmúlt hetekben a fegyvereiket tisztogatták, egymást heccelték. Erejüket fitogtatták, edzettek és járőröztek. Nem sok szórakozási lehetőségük volt, a vadonban semmilyen felesleges technika nem volt velük. Itt a védelemre és a készültségre kellett koncentrálni. Az egyetlen kütyü - a titkosított rádió - csak szükség esetén került elő. Az érzékeikre hagyatkoztak, figyeltek és vártak.

Demęrø gondolataiba merülve bámulta a hegyeket borító erdőt. A fák árnyékában rövid, barna haja szinte feketének tűnt, barna szemei sötétnek és vészjóslónak. Egyenes tartása, és kisugárzása egyértelművé tették, hogy ő a csapat a vezetője. A támaszpontjukat úgy alakították ki, hogy rálátásuk legyen a völgyre és a mélyben húzódó utat szegélyező lankákra is. Az árnyékban pedig észrevétlenül tehették a dolgukat. Mindent láttak, miközben őket nem látta senki.

Hetekkel ezelőtt egy furcsa érzés kerítette hatalmába, amitől nem tudott szabadulni. Tudta jól, hogy egyszer utoléri a sorsa, amelyet oly sok évvel ezelőtt hívott ki maga ellen. Azóta sem beszélt róla senkinek. Rajta kívül csak az a három tûnði ismerte a történetet, aki szemtanúja volt annak, amikor minden elkezdődött. Ha híre menne annak, amit tett, nemcsak megbocsátani nem tudnának neki, de sokan el is fordulnának tőle. Ő hitt a végzetben. Bár harcosként sok mindent nem ismert és nem is értett azokból a dolgokból, amiket a szent emberek a templomaikban műveltek, de abban biztos volt, hogy Faerie mindent lát. Hitte, hogy a Mindenek Őrzője tudja, tiszta szívéből cselekedett. Ez, ha korábban nem is, de a végzet kapujában majd elég lesz, hogy bebocsátást nyerjen. Az a különös bizsergés, amit az utóbbi időben érzett, úgy vélte annak a jele, hogy közeleg az idő. Sejtelme sem volt mindarról az erőről, ami nem is olyan távol a birodalom határaitól éppen szárnyait bontogatta. Sem arról, hogy a benne életre kelő érzés nem más, mint az az eltéphetetlen kötelék, amit a féltve őrzött múltja mementójaként hosszú évek óta magával cipelt, és most őt szólítja.

***

Hørhe a barátja nappalijában állt és az ablakon nézett kifelé. A kőépület hideg homályából kitekinteni az udvarra mindig megnyugtató érzés volt. Sosem tudta megszokni a rideg falak látványát. Hiába próbálta a ház asszonya bútorokkal és szőnyegekkel megtörni a szürke kövek hangulatát. Nem értette, hogy jó barátja, Făhyn, miért vette meg ezt a hatalmas házat. Az ő kedvéért mégis gyakran eljött ide. Együtt nőttek fel, és bár útjaik nem egy irányt vettek, sosem szűntek meg egymás segítségére lenni a bajban.

Ő volt a birodalom védelméért felelős haderő parancsnoka. Ennek köszönhetően közel állt népe vezetőjéhez. Sok információt első kézből tudott meg, hisz az ő dolga volt, hogy minden körülmények között védje és óvja népét. Kényes feladat miatt látogatta most meg egykori bajtársát. Făhyn fivére, Demęrø, az egyik legjobb embere volt, aki a határnál állomásozó csapatának vezetőjeként őrizte Ąmerýne békéjét.

Most pedig vele és néhány fős egységével kell átkelnie a hágón, majd az emberek között megkeresni valakit. Valakit, aki fontos titkot őriz, és veszélybe kerülhet, ha nem figyelmeztetik. Mindezt persze nem mondhatta el barátjának, de arról nem akart hallgatni, hogy annak fivére is vele tart.

Alig öt perc várakozás után Adelînę jelent meg a nappali bejáratában és mosolyogva fogadta a vendéget.

– Hørhe, milyen öröm, hogy látlak! Napok óta nem jártál felénk. A keresztfiad már nagyon hiányolt. Képzeld, legutóbbi látogatásod másnapján majdnem lerúgta a vesémet. Akkor éreztem először, hogy megmozdul. Bele is adott apait-anyait! Igazi erős Tûnði lesz, mint az apja. Meg persze a keresztapja – kacsintott a férfira. Sugárzott róla a boldogság.

– Milyen jó ilyet hallani! – fordult felé Hørhe és közelebb lépett hozzá, mire az asszony megölelte köszöntésképpen.

Domborodó pocakján már látszott, hogyan növekszik benne az új élet, sugárzó mosolyában pedig benne volt minden ígéret, amit a gyermek jövője tartogatott.

– Faerie-nek hála! Férjem tudja már, hogy itt vagy? Úgy vélem, szokás szerint megint a szobájában ragadt a papírjaival és az örökké megoldásra váró gondjaival – mosolyogva nézett a férfira, választ várva.

– Úgy vettem észre, hallotta, amikor megérkeztem, de én is úgy vélem, mint mindig, még befejezi, amit éppen csinál. Nem szeretek hívatlanul beleolvasni senkibe, ha nem muszáj – Hørhe erőssége a mentális kapcsolat volt. Mindig is érzékeny volt mások gondolataira, így nem volt kérdés, hogy ezt a képességet választja, amikor döntenie kellett, milyen irányt vesz az élete. Azt az egy dolgot azonban még a legelején megtanulta, hogy hívatlanul soha senki elméjébe ne lépjen be. Kivéve, ha épp ez volt a dolga. Azonban a saját érdekében csak ezekre a kényszerű kapcsolatokra korlátozta a betekintéseket, hisz neki sem volt könnyű mindazoknak az információknak a birtokában lenni, amiket egyébként mások nem kívántak megosztani senkivel. Ugyanakkor sokszor volt segítségére a képesség, mert nem volt sem Tûnði, sem ember a földön, aki hazudni tudott volna neki.

– Megyek és emlékeztetem rá, hogy itt vagy – szólt Adelînę. Bólintott, erdőzöld szemeit a férfira emelte, majd kezével a hasát simogatva távozott a férje szobája felé.

Néhány perc elteltével Făhyn valóban megjelent és örömmel ölelte magához barátját.

– Bocsáss meg kérlek, az örökös gondok és megoldásra váró panaszok mindig magukkal ragadják a figyelmem. Ismersz, nem nyughatok, amíg nem érek a lista végére – mondta. – Persze a baj az, hogy ez sosem jön el – nevetett hangosan.

– Te sosem változol, Făhyn! – nevetett vele a parancsnok is.

– Mi szél hozott felénk? Hosszú napok óta nem jártál a házamban.

– Ezért is jöttem. A feladataim elszólítanak. Az emberek között kell megkeresnem valakit. Nem tudom, mennyi ideig leszek távol – elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta –, és fivéredet is magammal viszem. – Făhyn nagyon meglepődött. Testvére hosszú évek óta nem hagyta el a birodalom területét.

– Demęrø-t? Hiszen ő nem lépi át a kaput. Még Ğalą vezér parancsára sem volt hajlandó megtenni, most mégis mi változott? – teljesen megdöbbent a hallottakon. Értetlenül nézett barátjára. Várta, hogy magyarázatot adjon.

– Tudod, hogy nem mondhatok el mindent. Fivéred még nem kapta meg a parancsot, magam fogom elmondani neki, amikor odaérek. Biztos vagyok benne, hogy elfogadja majd a feladatát – válaszolta egyszerűen, magyarázat nélkül. – Kérlek, ne kérdezz többet! Barátságunkra tekintettel jöttem el és szóltam neked, hogy elhagyjuk a Tûnði földet. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj bátyádért. Arra kérlek, tartsd ezt meg e falak között! Tudom, hogy megteszed nekem – nyújtotta a kezét a magas szőke férfi felé. Hørhe tudta, hogy így lesz. Kevés ember volt, akiben fenntartások nélkül tudott bízni. Făhyn ilyen volt.

Alig fél óra elteltével, miután megbeszélték az elmúlt napok eseményeit, a parancsnok szabadkozva elbúcsúzott. Mihamarabb indulni akart a táborba, feladata fontosabb volt, mintsem késlekedjen. Való igaz, erről egyelőre csak ketten tudtak. Ő, és aki rábízta a titkot, kit kell megkeresnie. Kit és miért. Ugyanaz, aki sok évvel ezelőtt megmutatta neki, hogy a birodalom sorsa egy Tûnði és egy ember kezébe került. Nekik pedig most újra találkozniuk kell. A sors kerekei forognak. A jövendölés alakot öltött.

A kavicsos feljárón az autó felé haladva egy pillanatra felsejlett a gondolataiban Bařønne és amit napokkal korábban mondott, de gyorsan el is hessegette. Benne nem lehet megbízni. Intett a rá várakozó két katonának, hogy mehetnek, majd beszállt a saját kocsijába és indított.

***

Másfél nappal később, amikor már látni lehetett a hegyet a távolban, ahová igyekeztek, Hørhe a volán mögött ülve mélyet sóhajtott. Amióta elindult Făhyntól, azon törte a fejét, vajon hogyan mondja el Demęrø-nak, hogy vele kell mennie. Tudta, hogy a saját feladatát nem fedheti fel, de eleget kell mondania ahhoz, hogy a férfi mégis vele tartson. Demęrø azóta nem lépett át a kapun, amióta 23 évvel ezelőtt elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett egy emberi nőbe, és ez majdnem az életükbe került. Rettegett tőle, ha legközelebb találkoznak, örökre elveszíti őt. Nehéz szívvel, de meghozta azt a döntést, hogy nem megy többé a közelébe, és ezzel esélyt ad neki egy hosszú, boldog emberi életre. Azt már nem tudhatta, hogy azóta sem keresett másnál vigaszt. Többé nem akarta egyetlen férfi társaságát sem. Tudta, hogy ő az életét igyekezett menteni tettével, de a hiánya és az űr, amit maga után hagyott soha többé nem csillapodott.

Gondolataiban elmerülve ért kíséretével a táborba. A harcosok letették, ami a kezük ügyében volt, felálltak és úgy fogadták őket. Mindenki az érkezőket figyelte. Demęrø sátra mellett állították le a két autót. Éppen akkor szálltak ki, amikor a férfi is kilépett a ponyva alól.

– Légy üdvözölve, Parancsnok! Nem számítottunk jöttödre. Ha magad tetted meg az utat, bizonyára nyomós okod volt rá – mondta barátságos hangon. Örült, hogy látja bajtársát, hisz nagyon régen keresztezték már egymást az útjaik. Aggódva várta a fejleményeket, mert érezte, oka van annak, ha személyesen jelent meg táborukban a férfi.

– Örülök, hogy végre ideértem. Valóban fontos ügyben jöttem – fogott kezet vele. – Kérlek, adj valamit innom, meg sem álltunk az úton csak egyetlen egyszer. Fáradtak vagyunk és éhesek is, de nem pazarolhatom az időnket. Beszélnünk kell!

A két férfi egyszerre lépett be a sátor ajtaján. Demęrø intett Đreknek, hogy gondoskodjon a többiekről és ne zavarja őket senki. Elővett két poharat és tiszta forrásvizet öntött mindkettőbe. A férfi, mielőtt elhagyta volna a sátrat még visszanézett a parancsnokra, majd homlokát ráncolva indult tovább. Észlelte a férfiban tomboló kétség és elszántság keverékét. A benne rejlő erő pedig csak felerősítette mindezt. Érezte a parancsnok kételyeinek kissé kesernyés ízét, amit eltökéltsége tett mégis édessé.

– Tessék, öblítsd le az út porát! – adta oda Demęrø az egyik poharat Hørhe-nak. – Aztán mondd el, miért jöttél!

A férfi nem töprenghetett tovább azon, hogyan és mit mond el.

– Fontos feladatot kaptam. Az emberek közé kell mennem – barátja erre a mondatra felfigyelt, és mintha érezné, hogy a dolog nem arra halad, ahova ő szeretné, lelassította mozdulatait és a parancsnok szemébe nézett. –Veszélybe került valaki. Valaki, aki fontos számunkra. Ki kell derítenünk, mekkora a baj, és segítenünk kell!

– Derítenünk…? Ezt hogy érted?

– Pontosan úgy, ahogy gondolod. Velem kell tartanod – a harcos már tiltakozott volna, amikor Hørhe, kezeit felemelve folytatta mondandóját. – Te vagy most az, aki a leggyorsabban és leghatékonyabban tudsz segíteni nekem. A népünk jövője a tét. Mindent elmondok, de kérlek, ne mondj rögtön nemet, amíg nem hallottad a tényeket!

– Nincs az az ok, amiért én még egyszer beteszem a lábam arra a földre, ezt te is tudod – mondta válaszul egyre ingerültebben. A végén már szinte csak a fogai között szűrtre a szavakat, sötét szemei villámokat szórtak. – Nem megyek oda. Nem kérheted tőlem. Te vagy az egyik, aki az okát is pontosan tudja a döntésemnek. Éppen ezért nem értem, hogy kérheted ezt.

– Mindjárt megérted, barátom. Csak hallgass meg!

– Nem akarok hallani semmit! Nem megyek. Vitának helye nincs – elfordult a kijárat felé. Már lépett volna ki, amikor a másik férfi nyugodt hangon megszólalt mögötte.

– Pixie-t elrabolták – erre a két szóra megdermedt. Mozdulatlanul, kezével a kijárat vászon anyagát szorítva igyekezett levegőt venni. Ruhája anyaga alatt megfeszültek az izmai, légzése lelassult. Majd megfordult és egyenesen Hørhe szemébe nézve halkan szólalt meg.

– Nem hiszek neked. Tudnék róla.

– Nem, nem tudnál. Mégis hogyan tudtad volna meg? Ki szólt volna? Elvágtál minden köteléket. Legalábbis ezt mondod magadnak. Ugyan miért szólt volna neked Annie a lány eltűnéséről, vagy hogyan? Fogalma sincs, hol keressen, vagy hogy találhatna meg. Huszonhárom éve elhagytad, ő pedig azóta azt várja, hogy visszatérj…

– Elég! – kiabált. Dühét és fájdalmát képtelen volt megzabolázni. – Elég legyen! Nem akarom hallani. Aljas vagy és gonosz, ha ilyen hazugsággal akarsz rávenni, hogy veled tartsak! Mégis hogy merészeled…? – észre sem vette és már közvetlenül a férfi előtt állt, szinte összeért a mellkasuk.

– Nem hazudok – Hørhe próbált higgadt hangon megszólalni. Úgy vélte, ez az egyetlen, amit a másik még talán képes meghallani. – A lány eltűnt. Én is csak néhány napja tudok a dologról. Vissza kell mennünk és rá kell jönnünk, hol tartják fogva. Túl fontos, hogy tovább várjunk.

– Ezt meg hogy értsem? Mi az, hogy tovább várjunk? És miért mondod, hogy neked is csak most szóltak? Mégis mióta tűnt el? – mérge egyre csak nőtt, úgy érezte eltitkoltak előle valami nagyon fontosat.

A parancsnok csak állt némán és a férfi szemébe nézve próbálta úgy elmagyarázni a helyzetet, ami nem dühíti fel a másikat még jobban. De rájött, nem tehet semmit, így azt látta a legegyszerűbbnek, ha kerek-perec kimondja az egyszerű igazságot.

– Egy éve.

– TESSÉK??

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.