2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

KÁ, KSZM, AA, MN

  ҉

Üdvözöllek. A nevem Mařøn. Elmesélek neked egy történetet.

Nagyon régen kezdődött, még akkoriban, amikor átvettem a könyvtár irányítását az apámtól. Ő mikor is ment nyugdíjba? Mindig elfelejtem, valamikor az ezerhatszázas évek első felében… Mindegy, a pontos dátum nem is olyan fontos. Az idő úgysem egyformán telik neked és nekem.

Szóval, amikor átvettem a könyvtárat és a történelem-tekercseket, akkor kezdődött minden. És ne mondja nekem senki, hogy a történelem nem ismétli önmagát! Ha valaki tudja, hogy ez mekkora baromság, akkor az én vagyok. Higgy nekem. Benne élek.

Faerie mellett dolgozni nem egy leányálom. Ne érts félre, nagyon szeretem a munkámat. Olyannyira, hogy nem is munkának tartom, ez inkább hivatás. Nem is lennék képes másra bízni a feladataimat. De azt el kell ismerni, hogy nagyon kell ám koncentrálni. Félig nőnek kell lennem, ha ennyi mindenre oda akarok egyszerre figyelni… na jó, azért nő nem leszek, se félig, se sehogy, de hölgyeim én tökéletesen megértem magukat. Nagyon nem egyszerű. De mégis minden percét élvezem!

Emlékszem, már két hete jártam a termeket és próbáltam átlátni a helyet, a rendszert. A tekercseket tanulmányoztam. Éppen azon gondolkoztam, hogy kicsit változtatni kellene a nyilvántartáson, mert túl nagy és kusza az elrendezés. Rengeteg tekercs, végtelennek tűnő keresgélés, nem vezet jóra és csak időpocsékolás. Hát igen, sosem azzal a szemmel akartam felügyelni a könyvtárat és karbantartani a kincseit, amivel az apám. Persze, ő nagyon jól végezte a munkáját, büszkébb nem is lehetnék, és sok mindenben igaza volt, de a rendszer idő közben elavult és igencsak ráfért már egy kis újítás.

Azt próbáltam fejben megálmodni, miként kezdjek neki ennek a nagyon nem kis feladatnak, amikor megéreztem, hogy Faerie látni kíván. Na, ez is egy olyan dolog, ami néha nagyon jól jön, de azért a mai napig meg tud ijeszteni. Amikor éppen elmélyülten dolgozom valamin és ő bekukkant a gondolataim közé és legyint, hogy siessek fel hozzá, mert valamit meg akar beszélni velem. Gondolj csak bele! Mintha valaki mögéd lopózna, és hangosan rád kiáltana, hogy „Mařøn, gyere fel gyorsan, fontos mondandóm van!” Volt, amikor majdnem kiugrottam a cipőmből. Pontosan ez történt akkor is.

Természetesen nem késlekedtem, félbehagytam a feladatom és felsiettem hozzá. Őt azért nem illik megvárakoztatni. Bárhogyan is, ő mindenek őrzője, nem mondasz nemet annak, akit életed kezdete óta hűen szolgálsz.

Az udvaron találtam rá a virágai között, amiket annyira szeret. Amint meglátott olyan hévvel kezdett magyarázni, hogy alig bírtam követni.

- A nővérem megint tervez valamit. Egyszerűen nem tud leállni. Annyira unom már, hogy folyton oda kell figyelnem rá. Miért nem tud megbékélni? Miért akar nekem mindig ártani? – zaklatottabb volt, mint legutóbb és nem tudtam, mivel nyugtathatnám meg. – Láttam a ködben, Mařøn. Ez csak azt jelentheti, hogy be akar jutni. Egyszer már megpróbálta, és a jelek szerint nem vette el a kedvét, hogy nem sikerült. Miért jön? És mikor? Utálom, hogy nem látok mindig mindent időben. Anyánk elég furán osztotta el kettőnk között a tehetségét. Tehetetlennek érzem magam, amikor látom, hogy történik valami, de fogalmam sincs, hogy mikor…

És ebben a pillanatban tökéletesen egyszerre éreztük meg a bajt.                         

- Fuřy! – kiáltottuk, és megiramodtunk a könyvtár felé.

- Uramisten! A tekercsek, érzem, ahogy rongálja a tekercseket! A történelmet nem lehet megváltoztatni! Az bajt fog szülni, hatalmas bajt! – mondtam futás közben kétségbeesetten.

- Kérlek, apámat most ne emlegesd, ő biztosan nem fog tudni segíteni – és ebben a pillanatban vált köddé Faerie, mert rájött, hogy a futásnál gyorsabban kell odaérnie, ha nem akarja, hogy katasztrófába fulladjon a nővére legújabb próbálkozása.

Én meg persze igyekeztem szedni a lábamat, mivel se a ködöt, se mást nem tudtam segítségül hívni. Meg is botlottam egyszer. Majdnem el is estem, amikor a lelkembe hasított az egyik emlékpergamen megsemmisülése. Ezek a papírosok mind a részemmé váltak. Egytől egyig, minden emlék, minden történet és tintafolt az életem része lett, amikor apám nekem adta őket. Nem csak hatalom volt ez, de olyan felelősség, amire méltónak kellett lennem. És ebben a pillanatban attól féltem, elveszítem a jogot, hogy megtarthassam őket. Az életemet akarta valaki tönkretenni. El akarta venni a világtól a múltat. Ekkora sebet nem tudott volna kiheverni. Arról a káoszról nem is beszélve, ami eluralkodik, ha ezt nem tudjuk megakadályozni.

Amikor beértem a nagyterembe már csak azt láttam, amint Fearie szürke felhőbe burkolózva próbálja felvenni a harcot nővére fekete ködével. Ki kellett találnom, hogyan tudnék segíteni neki.

 Gondolkozz Mařøn, gondolkozz!

És ekkor eszembe jutott, hogy ha el tudok osonni jobbra, akkor pont azokhoz a polcokhoz jutok, amik talán hasznomra lehetnek. Próbáltam minél csendesebben megtenni az alig pár métert, ami után már gyorsíthatok majd a lépteimen, de Fuřy így is észrevett és a nővérét félrelökve próbálta rám vetni magát. Ő persze nem hagyta ezt. Örök körforgás volt ez számukra. Az anyjuk a születésükkor egyenlően osztotta el közöttük a hatalmát és ez azt eredményezte, hogy sohasem győzhetett egyikük sem a másik felett. Az pedig, hogy míg Faerie természete barátságos, igazságos, megértő és őszinte volt, addig Fuřy alattomos, rosszindulatú és számító lett, egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetet.

Fuřy a fejébe vette, hogy megkeseríti a testvére életét, Faerie pedig azon volt, hogy ennek mindig elejét vegye. De persze nem mindig sikerült, így elkerülhetetlen volt, hogy időnként egymásnak feszüljenek. Hol szellemileg, hol fizikailag. Most éppen az utóbbi volt soron. Abból, amit láttam a polcok között, azt szűrtem, le, hogy ezúttal azt tervelte ki, a történelem szövetében vág lyukat. Már csak arra kell majd rájönnünk, hogyan juthatott be ilyen könnyen, mert nem hagyhatjuk, hogy ez megismétlődjön.

Ja, hogy a történelem úgyis megismétli önmagát? Hát ismételjen máshogy.

Végre odaértem, ahhoz, amit kerestem. Kinyitottam a papírost és igyekeztem mihamarabb megtalálni azokat a szavakat, amelyek most távozásra késztethetik a betolakodót.

Meg is találtam hamar, de vigyáznom kellett, mert nem volt mindegy, hogyan fogalmazom meg, amit mondani akarok. A ráolvasás és jövendölés nagyon kényes fegyver. Nem is alkalmazza senki, csak, ha valóban nincs más választása. Tudtam, hogy csak egy módja van annak, hogy Fuřy ne kaphassa meg, amit szeretne, mégpedig az, ha az erőt, amire olyan nagyon vágyik, száműzöm innen. Erre pedig a körülményeket tekintve most csak egy lehetőségem volt. Elküldtem a jövőbe, átadtam valakinek, aki reményeim szerint kellő erővel és kitartással bír majd, hogy irányítani tudja, és arra használja, amire hivatott. Nem lehettem biztos benne, hogy így lesz, de időt kellett nyernem. Még akkor is, ha ezzel veszélybe sodortam azt, akit a jövendölés alkalmasnak ítél erre a sorsra. A varázslatban sosem szabad bízni! Így hát nagy levegőt vettem és végig gondoltam, amit mondani akarok. Lesz majd egy gyermek, aki elég bátor és erős lesz, hogy legyőzze a rosszat. Ő fogja birtokolni mindazt, amit most meg kell mentenem. Az erő, ami most szabadon engedtetik, megbújva, titokban száll majd apáról fiúra, anyáról leányra, amíg meg nem találja azt, aki méltó lesz rá. Valakit, aki kapocs lesz a világok között, aki erősebb lesz a legerősebbnél és aki elmossa mindenek határait.

Majd kimondtam hangosan is…

Łeş Ønę ğeřmk, ak Inąph Bątř en Eřs Łeş, høğ Ô Wiň Băď.

Î Ąď fô Høp en Eř, am Ðrąv Až.                 

Î Nø Frę Enğêð Eřt, Amî mğ No Fąnð Až, ak Mętø Łeş Rą.

Kapç Łeş Ô Vłąğk Kõżť, ak Eřsb Łeş as Møşt en ak Bręk Ołvęz Hatąik.

A következő pillanatban megváltozott minden. A két testvér körül elült a furcsa köd, mozdulatlanná dermedtek, ők is megérezték az oly ritka varázslat szelét a levegőben. Faerie hirtelen rám pillantott és megláttam a tekintetében a félelmet és a megadást, hogy amit tettem, bár elkerülhetetlen volt, de veszélyes is. Fuřy egy percig mozdulni sem tudott a dühe és csalódottsága miatt. Aztán egy hatalmas kiáltás kíséretében ismét fekete felhőbe burkolózott és, mint akit elfúj a varázslat szele, másodpercek alatt távozott. Se a nővére, sem én nem akadályoztuk meg, hisz nem lett volna értelme. Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy védjük meg a jövendölést, és amikor elérkezik a pillanat, akkor hogyan védjük meg a gyermeket, aki a jövőt fogja a kezében tartani.

Hát ez történt olyan sok-sok évvel ezelőtt. Hogy mi köze ennek ahhoz, amit el akarok mesélni nektek?

Az nemsokára kiderül. De, ami a legfurcsább, nem is azzal fogom kezdeni, hogy mi történt a jövendöléssel az elmúlt közel négyszáz évben. Most sokkal fontosabb, hogy bemutassak nektek valakit, aki nem is olyan régen kulcsszerepet kapott ebben a szövevényes kis történetben…

vége

A történet következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.