2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Madeline, Tábi édesanyja éppen egy apró tégelybe töltötte az elkészült kenőcsöt, amikor a manó hatalmas lendülettel beszaladt a konyhába.

- Mama! Rendbe raktuk Szófiával a szobámat, most már elindulhatunk a kastélyba? Nagyon szeretnénk még játszani egy kicsit sötétedés előtt – mondta lelkesen. Türelmetlenül várta az indulást.

Az asszony rámosolygott és így válaszolt:

- Persze! Éppen elkészültem a krémmel, amit Anabelle királynénak ígértem a múlt héten. Emlékszel, ugye? A fájó dereka miatt. Biztosan örülni fog, hogy elviszed neki.

- Igen, mama. Szerintem is.

- Ne feledd, Tábi! Amikor megérkeztek, mihamarabb add oda neki! – beletette a kis csomagot a hátizsákba a frissen sütött pogácsa és gyümölcslé mellé. – Most pedig menjetek, és vigyázzatok az úton! Tudod, mit mondok mindig, ne kóboroljatok az erdő fái között!

- Igen, tudom, nehogy eltévedjünk. A pillangóknál állunk csak meg egy rövid időre, hogy találkozzunk Pillével.

Elindultak hát a keletre tartó ösvényen az erdő felé. A manó a vállán cipelte az elemózsiát. A hercegnő pedig vígan szökdécselt mellette.

- Szófia, szerinted Pille anyukája megengedi, hogy ő is velünk jöjjön a kastélyba? Olyan jó lenne együtt végigjátszani a mai napot.

- Ez nagyon jó ötlet! Majd megkérdezzük tőle, ha odaérünk - lelkendezett Szófia.

Már legalább húsz perce úton voltak, amikor észrevettek két őzikét a fák között sétálni.

- Nézd, Tábi! Milyen szépek. Vajon honnan jöhettek? A környéken nem lakik egy őz család sem.

- Gyere, kérdezzük meg! – válaszolta a manó.

Közelebb mentek hát a két gidához és köszöntötték őket.

-  Sziasztok! Én Tábi vagyok. Mi járatban vagytok erre? Talán eltévedtetek?

- Sziasztok! – köszönt vissza egyszerre a két pöttyös hátú őzike.

- Ria vagyok, a testvérem pedig Mia. Nem tévedtünk el. A szüleink a domb mögé mentek élelmet keresni, mi pedig addig itt maradtunk játszani – válaszolta egyikük.

- Az én nevem Szófia – mondta a hercegnő. – Mondd csak, mégis mivel tudtok játszani a fák között? Hisz itt nincs semmi!

- Jaj, dehogyis nincs! – lelkendezett Mia. – Éppen versenyeztünk, amikor ideértetek.

- Versenyeztetek?! – nézett rájuk nagyra nyílt szemekkel Tábi. – Mégis miben?

- Miben, hát mégis miben? Kerekkavicsgyűjtő bajnokságot indítottunk. Még csatlakozhattok, ha akartok – mondta Ria.

- Kerekkacsi micsodát? – csodálkoztak mind a ketten.

- Kerekkavicsgyűjtő bajnokságot. Az avarban kell őket megkeresni. A falevelek között bujkálnak. De nagyon kell ám figyelni, mert csak a teljesen kerek kavics érvényes. Ria mindig próbál csalni – súgta oda az utolsó mondatot Mia, miközben testvére már mutatta is, hogyan keresik az apró köveket az orrukkal a barna levelek alatt.

Tábi és Szófia kuncogni kezdtek a vicces jeleneten, de visszautasították az ajánlatot.

- Igazán izgalmasan hangzik, de nem maradhatunk. Sietnünk kell, és egyébként sem mehetünk be a fák közé.

- Ugyan már, miért nem? – kérdezte csodálkozva Ria. – Itt sokkal több a hely és a kavics is.

- Ha túlságosan messzire megyünk, akkor nem találunk vissza. Fontos feladatunk van, megyünk a királynéhoz – mondta büszkén Tábi.

- Ó, milyen kár – szomorodott el a két gida. – Akkor majd legközelebb játszunk. Reméljük, hamarosan megint találkozunk.

- Ha a szüleitek megengedik, akkor keressetek meg a kastélyban – ajánlotta fel Szófia – megmutatom a kertet és a vár mögötti erdőt. Ott is rendezhetnénk bajnokságot.

- Ez nagyon jó ötlet! – mosolygott Tábi.

Miután elmagyarázták Miának és Riának, hogy merre találják a keleti kastélyt, tovább indultak a pillangók barlangjához. Nemsokára már a bejáratban araszoltak befelé, majd meg is érkeztek a mostanra már oly ismerős nagyterembe. A látvány még mindig szemkápráztató volt. Az apró patak vizén megcsillanó napfény szikrákat vetett a levegőben. A hatalmas szikla tetejéről most is ezerszínű virágba borulva csüngtek a növények. Az éppen pihenő pillangók csapatokba verődve sorakoztak a falakon. Volt, aki elszenderedett, de volt, aki élvezte a napsütést, vagy a víz mellett hűsítette magát. A fiatalok játszottak, vagy táncoltak a virágok körül.

A két jó barát a tekintetével Pillét kereste. Nem kellett sok idő hozzá, hogy észrevegyék, ahogy a patak túloldalán egy harmatcseppet próbál begyűjteni egy fűszállal a kezében.

- Pille! Pille! Megjöttünk! – kiáltotta Szófia.

- Sziasztok! – válaszolta mosolyogva a piciny pillangó és ott hagyva a harmatcseppet, odaröppent hozzájuk. – Akartok segíteni harmatot gyűjteni? Megígértem, hogy viszek egy keveset az óvodába, mert fogytán van a készlet.

- Persze, hogy segítünk! Mutasd meg, mit kell csinálni - mondta Tábi.

Pille megmutatta nekik, hogyan kell óvatosan a levelek hegyéről áttölteni a vízcseppecskéket a kulacsokba. Szorgosan gyűjtögettek egymás mellett, mikor Szófiának eszébe jutott, amiről idefelé úton beszélgettek.

- Pille! Nincs kedved utána velünk jönni a kastélyba? Ott alhatnál te is és akkor mindhárman estig tudnánk játszani a parkban.

- Ez szuper ötlet, de meg kell kérdeznünk anyukámat. Gyertek, segítsetek elvinni ezeket – mutatott a megtelt palackokra. – Ő is ott lesz.

Pille ment elől, mutatta az utat. Kacskaringós ösvényen haladtak, amikor az egyik bokor mögött egy csodás és fénylő kaput vettek észre. Olyan volt, mint azok a virágköltemények, amiket Szófia a kastély kertjében is látott. Vasból kovácsolt boltíven futott felfelé a rózsa telis tele piros és fehér virágokkal. A közepe pedig úgy nézett ki, mint egy vízesés. Annyi volt a különbség csupán, hogy míg a vízesés szinte fehéres színű az alázúduló víz miatt, ez, ami előttük volt, olyan, mint a tó felszíne, átlátszó, és csendes. Elmosódott képként lehetett látni az átjáró mögötti tájat. Pille hátranézett a többiekre, majd mosolyogva hívta őket át a kapun.

Amint beléptek ebbe a titkos és meseszerű világba, ámulva nézett körbe Szófia és Tábi.

Ameddig a szem ellátott színes és fénylő virágok, és világító apró lények, szentjánosbogarak repkedtek. Kisebb csoportokban fák, jobbra egy szikla meredek fala, amin tarka foltokként jelentek meg a csapatokba verődött pillangók százai. Tovább haladva az ösvényen pillantották meg a fénylő szárnyú lepkéket is.

- Pille, hogy lehet, hogy egyes pillangóknak világít a szárnya? – kérdezte Szófia.

- Ők a legidősebb tagjai a családunknak – válaszolta. – Némelyikük már több száz éves. Igaz, erre azért kevés példa van. De minél öregebb valaki, annál csillogóbb a szárnya. Ők a bölcsek, nagyon sok mindent tudnak, és bárkinek segítenek, akinek kérdése, vagy megoldásra váró problémája van. Ők itt élnek Pillangóvárosban. Gondolom, érthető, miért nem akarnak a földi világba átmenni, hisz ott veszélynek lennének kitéve a különlegességük miatt.

- Ez a hely Pillangóváros? – szólalt meg most Tábi.

- Itt mind biztonságban vagyunk, és ide bármikor hazajöhetünk. Ott, arra – mutatott az egyik fa mögé – már lehet látni az óvodát.

A hercegnő és a manó serényen cipelték a kulacsokat Pille után és nyújtogatták a nyakukat, hátha hamarabb meglátják az céljukat.

Néhány méter után egy meseszép kertbe érkeztek. Több tucat gyümölcsfa sorakozott rendezetlen sorokban, egészen a láthatárig. Volt ott mindféle finomság, körte, alma, barack, de még kék és sárga színű szilva is.

- De hát hol vannak a gyerekek? Itt nincs is óvoda – kérdezte Szófia a barátját.

- Dehogy nincs, itt van az orrod előtt – kacagott Pille. – Háromszáznegyvenkettő gyümölcsfánk van, amik az év minden napján hoznak egy gyümölcsöt. Az örökké termő liget a mi óvodánk.

- De hát nem látok egyetlen pillangót sem. Hova bújtak? – a hercegnő egyre kíváncsibb lett, hisz közel s távol nem látott egy teremtett lelket sem hármukon kívül.

- Haha…. – nevetett egyre hangosabban Tábi is, amikor rájött a válaszra. – Szófia! Hiszen a pillangók nem pillangónak születnek. Először aprócska hernyók lesznek, amik nőnek, növögetnek. Amikor elérik a serdülőkort, akkor szárnyakat kapnak és ilyen csodás teremtményekké változnak át. Már emlékszem – mondta – mama mesélte nekem egyszer.

- Így van – helyeselt Pille.

- Oké, oké. De hol vannak most? – nézett rá Szófia kíváncsian.

- Gyere, megmutatom.

Odasétáltak egy gyümölcsöktől roskadozó almafához. Pille felröppent az egyik ágára és megkopogtatta az egyik zöldellő almát. A hercegnő meglepetésére egy apró fej bukkant elő a rajta lévő piciny lyukon.

Pille elővette a nála lévő harmatcseppes butykost és inni adott belőle a kicsi hernyónak. Ő jó nagyokat kortyolva szomját oltotta a friss vízzel, majd visszabújt az odújába pihenni.

- Nahát! – ámuldozott Szófia. – Mindegyik gyümölcsben lakik egy óvodás pillangó?

- Majdnem mindegyikben. Nem is tudom, hogy most pontosan mennyien vannak. Mama biztosan megmondja, ő vigyáz rájuk minden nap.

Ahogy ezt kimondta, Pille mamája meg is érkezett. Az egyik fa mögül szállt alá és egyenesen mellettük állt meg.

- Sziasztok! Jaj, milyen kedves tőletek, hogy segítettetek friss harmatot hozni a kicsiknek. Folyton szomjasak. Néha úgy érzem, a világ összes harmatcseppje nem lenne elég ezeknek a rosszcsontoknak – mondta és fülig érő mosollyal köszöntötte a vendégeket. – Tália vagyok, Pille mamája. Nagyon sokat mesélt már rólatok. Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok veletek.

- Csókolom, mi is nagyon örülünk – mondták kórusban.

- Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, Pille eljöhetne-e velünk a keleti kastélyba, hogy együtt játszhassunk ma a kertben? – kérdezte Szófia. – A szüleim szívesen látják őt is ma éjszakára, holnap pedig hazafelé, megint eljövünk Pillangóvárosba, hogy hazakísérjük őt.

- Ó, ez nagyon aranyos ötlet! Menjetek csak, de vigyázzatok nagyon az úton. Adjátok át üdvözletemet a királynak és a királynénak.

- Nagyon köszönjük! – lelkendezett a három jó barát. – Természetesen átadjuk. Indulunk is, hogy minél hamarabb odaérjünk.

Elindult hát a kis csapat vissza a kapuhoz, majd a barlangon át ki az erdő fái közé, hogy útjukat folytatva megérkezzenek végre a király kastélyába.

Már az ösvényen haladtak, amikor Tábinak korgó gyomra eszébe juttatta a hátizsákját, benne a pogácsával és a frissen facsart gyümölcslével.

- Várjatok egy kicsit! Pihenjünk meg itt, ennél a fatörzsnél – elővette az elemózsiát, szétosztotta testvériesen, majd miután mindet megették, a gyümölcslével is megkínálta a barátait.

Jóllakottan és vidáman folytatták útjukat, beszélgettek, énekeltek. Szófia még egy szép csokorra való virágot is szedett az út mentén talált vadvirágokból. Már egy órája úton lehettek, mikor megpillantották a vár legmagasabb tornyát. Elmúlt már dél, így amint beléptek a hatalmas fa kapun, üzentek Szófia szüleinek, hogy megérkeztek, és rögvest a hátsó kert felé vették az irányt.

Nagyon szerettek itt lenni, telis tele volt fákkal és bokrokkal. Mindenfelé színes virágok és labirintusszerű folyosók voltak. Tökéletes hely a bújócskához és hatalmasat lehetett fogócskázni a növények között.

Amint a nap a horizont alá bukott, fáradtan heveredtek le a fűbe és csak nézték a felhők formálta képeket a kék égbolton. Próbálták kitalálni, melyik mit ábrázolhat.

- Szófia! – szólalt meg egy pillanatnyi csend után Tábi. – Olyan furcsa érzésem van. Mintha valamit elfelejtettem volna.

- De hát mit felejtettél el, Tábi? – kérdezte kíváncsian Pille.

- Nem tudom – ült fel a manó, - de nagyon rossz érzés.

Ekkor rápillantott az egyik fa tövében heverő hátizsákra. Felugrott és odaszaladt. Keresgélt a belsejében egy darabig, majd felkiáltott:

- A kenőcs! Mama kenőcse, amit a Királynénak készített! Elfelejtettem – szomorodott el.

- Akkor gyere gyorsan, menjünk azonnal anyukámhoz, és adjuk oda neki!

A hercegnő kézen fogta barátját és húzta magával a hátsó bejárat felé. Pille követte őket a levegőben egészen a bejáratig. Ott Szófia vállára telepedett és így léptek be a kastélyba. Egyenesen Anabelle királynéhoz mentek és bocsánatkérések közepette odaadták neki a gyógyírt.

- Köszönöm a mamádnak, hogy elküldte – mondta kedves hangon a királyné. – Most már biztosan hamar elmúlik ez a csúnya fájdalom a hátamból.

- Röstellem, hogy nem első dolgom volt idehozni, de belefeledkeztem a játékba – vallotta be Tábi.

- Semmi baj, köszönöm, hogy ezt elmondtad. Büszke vagyok rád és hálás is, amiért elhoztad nekem. Az egyenes út és az őszinteség mindig célravezetőbb, mint bármi más. Megyek is és bekenem a hátam.

Ezzel magukra hagyta őket a nagyteremben és visszavonult a szobájába.

- Tábi, bár tényleg nem kellett volna elfelejtenünk, de azért szerintem ezt jól megoldottuk – vonta le a következtetést Pille.

- Igen, szerintem is. Sajnos megfeledkeztünk róla – mondta szomorúan a hercegnő. - Az én hibám is, hiszen tudtam, hogy milyen fontos lett volna hamar odaadni azt a kenőcsöt.

- Nem baj, Szófia! Beismerni a hibánkat mindig jó döntés. És amint eszünkbe jutott, rögtön bepótoltuk.

- Igen – mosolygott vissza a lány. - Az egyenes út és az őszinteség mindig célravezetőbb, mint bármi más.

Az egész napos kirándulástól és a délutáni játéktól bágyadtan indultak a hálószobák felé és alig várták, hogy reggel ott folytassanak mindent, ahol ma este félbehagyták.

Vége