2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

Demęrø csak állt a sátorban megkövülten a férfi előtt és nem tudta eldönteni, hogy a képzelete űz bolond tréfát vele, vagy Hørhe. Dühe elszabadult és gondolkodás nélkül régi barátjának feszült. Kidobta a sátorból. Miután a földön fekvő férfihez lépett és haragtól izzó szemével fölé tornyosult, érezte, hogy elpattan benne valami. Egy régen eltemetett titok tört elő a múltból, amit gondosan a lelke mélyére száműzött. És amit soha nem lett volna szabad újra útjára engedni. Elöntötte testét az erő, ami egész életében vele volt. Ő nem titkos mágiával szerzett magának elismerést, az ő fegyvere szó szerint a testi erejében rejlett. Olyan fizikális erőnléttel rendelkezett, mint senki más a világon. Ettől volt legyőzhetetlen és Ąmerýne seregének legjobb harcosa. Sebezhetetlen és visszatarthatatlan. Két kezével megragadta Hørhe felöltőjét és talpra rántotta.

– Hogy merészeled? –préselte ki a fogai között mindössze centikre a másik arcától.

A többiek időközben felálltak és köréjük gyűltek. Demęrø harcosai a fegyverükre tett kézzel és elszántan, a parancsnok emberei tanácstalanul, de ugrásra készen. Ðręk érezte a férfiban tomboló haragot, felfigyelt azonban valami másra is. Aggódott. Nem akart, mégis olyan félelemmel vegyes aggodalom tört utat a lelkében, amitől még Ðręk is körbepillantott, mert nem tudta, mi az oka a hirtelen változásnak.

Hørhe nem védekezett. Széttárta karját, jelezve, hogy nem akar harcolni. Várt. Demęrø szaporán lélegezve, összevont szemöldökkel nézett a szemébe, de nem kapott választ.

– Hogy merészeled… – szólalt meg ismét, most már halkabban.

– Mindent elmondok, amit tudok, amint lenyugodtál.

A harcos elengedte felettese ruháját, aki ettől hátra tántorodott egy lépést. Hørhe közbenézett, fejével jelezve a többieknek, hogy nem lesz baj, lépjenek hátrébb.

Demęrø nyugtalanul járt fel-alá a sátor bejárata előtt. Nem nézett senkire, nem mondott semmit. Forrt benne a düh. Tudta, hogy nincs választása. Mint ahogy azt is, hogy az elkövetett hiba előbb utóbb elhozza a rá mért büntetést. De hiba volt-e, amit tett? Két évtizede kereste a választ a kérdésre. Az elmúlt napok változásai, a bajtársa megjelenése és a hír, amit magával hozott, egyértelmű bizonyítékok voltak arra, hogy ez a válasz hamarosan megérkezik. Eljött az idő.

– Hagyjatok! – ennyit mondott mielőtt belépett a sátorba és maga után rántotta a ponyvát.

Ðręk haragos tekintettel bámulta Hørhe-t. Nem tudta, mi váltotta ki barátja reakcióját, de az egyértelmű volt, hogy a parancsnok hozta rájuk a bajt.

Demęrø megállt az asztala előtt, két kezével rátámaszkodott és fejét lehajtva indult el a múltba. Gondolatai egy régen eltemetett boldog élet maradványait kutatták. Egy olyan világ romjain taposott, ami az övé lehetett volna. Az övé és a nőé, akit mindennél jobban szeretett. Amit elhagyott, mert olyan veszély fenyegette, amivel nem tudta felvenni a harcot.

Emlékezett Lake Town utcáira. A város vidéki hangulatára, a csendre, ami belengte a körülötte lévő hegyeket és az erdőt. Régen sem szeretett az emberek közé menni, de ha a békekötés, vagy a segítségnyújtás szükségessé tette, akkor engedelmeskedett a parancsnak. Egyébként is ritkán került rá sor, hisz a tûnðik nem szerettek vegyülni. Létezésük hosszú évszázadok óta rejtve volt. Így a legjobb a népnek. Varázslatuk és erejük csak a harcot és mások birtoklási vágyát szították. Így hát, amennyire szükségét érezték, eltűntek az emberi világból. Csak akkor mentek át a kapun, ha a segítségüket kérték, vagy ha nekik volt szükségük valamire. Persze, amióta Ðerògáh-t száműzték Ąmerýne-ből és a hágó túloldalán volt kénytelen élni, inkább az előbbi fordult elő.

Jelenlegi vezetőjüknek, Ğaląnak a bátyja, népe ellen fordult, amikor az apja úgy döntött, a testvérét nevezi ki utódjának helyette. Mérhetetlen hatalomvágya miatt titkon mindig is a sötét oldalát erősítette, ezért becsvágya idővel olyan méreteket öltött, hogy már nem tudta titkolni dühét és ellenszenvét öccse iránt, amiért őt alkalmasabbnak ítélte az apja. Ðerògáh-t elkeseredése és kapzsisága arra sarkallta, hogy a családja ellen forduljon. Türelmetlensége azonban túl korán indította el az úton, ami az apja életébe került, és aminek következtében őt elűzték és most az emberek között kénytelen élni. Sosem mondott le arról, hogy leigázza a testvérét. Jelenlegi élete miatt azonban meggyűlölte az embereket és a világukat, így a listájára vette azt is, ha visszaszerzi hatalmát, akkor bosszút áll mindenkin, beleértve őket is. Gonosz volt, és bár legtöbbször Ąmerýne ellen irányultak a törekvései és támadásai, időnként az emberek között is talált magának unaloműző elfoglaltságot. Lake Town vezetője ezért kötött alkut Ğaląval.

Huszonhárom évvel ezelőtt, az egyik ilyen ritka találkozó alkalmával Demęrø is a csapattal tartott. Ez a látogatás lett aztán a gyújtókanóc. A szikra pedig az a pillanat, amikor a város vezetőjének lánya, kezében egy csillogó tálcán hűsítőket egyensúlyozva, belibbent a tárgyalóba.

Howard Glamor, Lake Town polgármestere és Ğalą a helység közepén álló apró asztal két oldalán ültek. Arról tárgyaltak, hogyan tudnának a tûnðik segíteni az utóbbi időben elhatalmasodó bűnözés megfékezésében. Tudták, hogy az előlük bujkáló Ðerògáh gyűjti maga köré az újabb seregét, mint egy szekta tagjait. Gazdagságot és megváltást ígért nekik, ha csatlakoznak hozzá. Ők pedig mit sem sejtve feláldozhatóságukról, sok esetben vakon követték őt. Addig mosták az agyukat, míg engedelmes és áldozatkész, gondolkodni nem tudó katonák lettek belőlük.

Demęrø vezére széke mögött állt. Amikor Annie Glamor belépett a szobába, egyetlen pillanat alatt változott meg minden. A férfi olyan váratlanul és erősen reagált a lány megjelenésére, mintha a sejtjei érezték volna meg a közelségét. Amint meglátta, bizseregni kezdett a bőre, a tudata válaszolt a másik jelenlétére és a védelmező ösztöne hirtelen a sokszorosára duzzadt benne. A szívverése felerősödött, szaporábban vette a levegőt. Tekintete egyetlen másodperc alatt körbepásztázta a teret, érzékei letapogatták az épületet és a körülötte lévő udvart veszély után kutatva. Tûnði vére életre kelt és zakatolva áradt szét a testében, minden érzékszervét addig nem tapasztalt erővel ruházva fel. Érezte, ahogy az új érzékei egyenként szelik át a levegőt a lány felé és olyan köteléket fűznek közéjük, amit többé senki nem szakíthat szét. Egyszerre ijedt meg a reakciójától és töltötte el mérhetetlen büszkeség, amikor – a néhány másodperc alatt, amíg mindez megtörtént – rádöbbent, hogy a nő, aki előtte áll, az övé. Népe tagjai között nem mindenkivel történt meg az, hogy találkozott azzal a másik tûnðivel, aki tökéletes volt számára és összekötődött vele. Ő sem remélte, hogy lesz ilyen szerencsés, hisz háromszáz hosszú év állt már mögötte. Az pedig, ami most történt egyenesen hihetetlennek számított. A lány ugyanis ember volt.

Annie kezében megingott a tálca, amikor tekintetük találkozott. Ő is érezte, amit a férfi. Demęrø látta a szemében a tüzet, és egyre szaporább lélegzeteit. A fejét sem tudta elfordítani, csak bámulta őt. Bár a lánynak fogalma sem volt arról, mi történt, érezte a vonzást a másik felé. Amíg az apja semmit nem fogott fel a történtekből, addig Ğalą minden pillanatot figyelemmel kísért és nem volt kétsége afelől, hogy aminek szemtanúja volt, az jelentősen változtatott a helyzetükön. Életének több száz éve során volt már szerencséje személyesen megélni számtalan ilyen találkozást, de egyetlenegyszer sem kapcsolódott még össze népének egyik tagja sem emberrel. A házban tartózkodó valamennyi tûnði érezte az egymásra találás erejét és mindannyian ismerték a négyszáz éves jövendölést is. Nem tudták, hogyan alakul a jövő és azt sem, miként teljesedik majd ki a jóslat. Abban azonban biztosak voltak, hogy valami megváltozott. A két nép közötti kapu kinyílt. És nekik fontosabb lett, hogy megvédjék ezt a várost, mint eddig bármikor.

Demęrø nem fordult meg, amikor percekkel később Hørhe belépett a sátorba. Hosszú csend telepedett közéjük. A férfi még az emlékek hatása alatt próbált ésszerű magyarázatot találni az elmúlt percek történéseire. A gondolataiban mosolygó csodálatos lány a világot jelentette neki egykoron. A köztük lévő kapocs soha nem fog megszűnni. Huszonhárom éve nem látta azt az arcot. Elhitte, hogy ezzel neki segít életben maradni. Túlélni és vigyázni az örökségére. Mindarra, amit bármi áron meg akart védeni. És amit most valaki veszélybe sodort.

Lassan megfordult és a barátja szemébe nézett.

– Hallgatlak – mondta. – Mindent tudni akarok! És ne kertelj! Feltételezem, arra most nincs időnk.

A parancsnok bólintott. Elindult az egyetlen szék felé és közben beszélni kezdett.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.