2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Tábi éppen az eldugott ösvényen szökdécselt hazafelé, amikor halk sírásra lett figyelmes. Majdnem észre sem vette, annyira csendes volt. Amikor egy pillanatra abbahagyta a dúdolászást, megütötte a fülét a szomorú hang. Először nem tudta, hogy mit tegyen, mert anyukája mindig azt mondta neki, hogy nem térhet le az ösvényről soha, nehogy eltévedjen. A lelkiismerete harcot vívott az eszével, hiszen valaki bajban volt és talán csak ő tud segíteni neki. Persze azt is tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A manók évezredek óta éltek a földön úgy, hogy a legtöbb ember nem is tudott a létezésükről. Neki is nagyon kell vigyáznia, rá ne jöjjenek arra, kicsoda is ő valójában.

Körbefordult és figyelt a csendes hüppögésre. Próbálta kideríteni, melyik irányból jöhet a hang. Amikor már úgy gondolta, biztosan tudja, hol keresse, elindult a fák között. Minden levelet, faágat, átlépett kavicsot igyekezett megjegyezni, hogy, amikor visszafelé jön majd, nehogy eltévedjen a sűrűben.

Tizenhárom fa, négy páfrány, hat kavics és három gomba után vette észre az öreg fűzfát, amit beárnyékolt a körülötte sorakozó fák magasra nőtt lombkoronája. Először nagyon furcsának találta, de egyértelmű volt, hogy innen jön a hang. Elképzelni sem tudta, hogy miért sír az öreg fűzfa. Csendben, nehogy megijessze, közelebb lépkedett és megszólalt.

- Szia! Hát te miért sírsz? 

Nem érkezett válasz a kérdésre, de a sírás abbamaradt.

- Hallottam, hogy pityeregsz. Gondoltam, hátha tudok segíteni.

Még mindig nem érkezett semmi válasz.

- Nem akartalak megzavarni. Ne haragudj, kérlek! – mondta a manó megilletődötten.

Már éppen fordult volna vissza az ösvény felé, amikor meghallotta a vékonyka hangot.

- Nem tudsz nekem segíteni. Nagy bajban vagyok és nem merek hazamenni.

- Hazamenni? Hát hol laksz, kedves fűzfa, ha nem itt? – csodálkozott Tábi a szomorúfűz válaszán.

Eltelt egy hosszú perc. Éppen azon kezdett gondolkozni, hogyan tudna segíteni egy ekkor fának hazajutni egy olyan pici manó, mint ő, amikor váratlanul kettényíltak a fa földig lecsüngő ágai és egy vörös hajú aprócska emberlány lépett ki mögüle.

Ez volt aztán az igazi meglepetés! A bajba jutott lélek nem az öreg fa volt, hanem ez a kislány, aki félénken és fejét lehajtva állt előtte. Ruhácskája szegélye piszkos volt a földön üléstől, a haja kócos a szaladgálástól, arca szeplős a napsütésben töltött sok-sok játéktól.

- A keleti kastélyban lakom. De sajnos nem mehetek haza.

- Nem mehetsz? – csodálkozott Tábi nagy kerek szemekkel. – Miért nem? Elküldtek otthonról?

- Jaj, dehogy küldtek. Én csak kijöttem a fák közé játszani – mondta a lány. – Szeretem nézni a madarakat és táncolni szoktam a pillangókkal. Néha a mókusokkal és nyuszikkal bújócskázom. De sajnos elvesztettem a koronámat. Anélkül nem mehetek vissza.

- Ó, nagyon sajnálom! Segíthetek neked megkeresni, ha szeretnéd – ajánlotta fel Tábi a segítségét.

A kislány felemelte a fejét és apró mosoly jelent meg az arcán.

- Megtennéd?

- Persze, hogy megtenném. Tábi vagyok. Együtt biztosan sikerül megtalálni a koronádat – mosolygott vissza magabiztosan. – Neked mi a neved?

- Szófia.

- Mesélj nekem a koronádról! Mondd el, hogy néz ki, milyen nagy és mindent, ami eszedbe jut róla. Úgy könnyebb lesz megtalálni.

- Nagyon szép! Az apukámtól kaptam, aki maga rakta bele a zafír követ, ami a közepét díszíti. Ezüstből készítette a kovács fia, aki pedig nagyon sok apró csillogó ékkővel rakta tele a tiara tetejét. Az enyém nem olyan nagy, mint a szüleimé, nekem csak hercegnői koronám van. Apukám biztosan nagyon mérges lesz, ha nem találom meg.

- De hiszen akkor te Albert király lánya vagy? – csodálkozott Tábi.

Szófia lesütötte a szemét.

- Ezért is nagyon fontos, hogy megtaláljam.

- Egy percig se félj! Meg fogjuk keresni – mondta a kicsiny manó és felszegett fejjel, magabiztosan lépett a hercegnő mellé. – Akkor most azt mondd meg nekem, hogy merre játszottál, amikor kijöttél a palotából? Hol kezdjük a keresést?

A sírós arcocskán máris újra megjelent a vidám mosoly és körbenézve abba az irányba mutatott, amerre utoljára bújócskázott a barátaival. Körülbelül tíz perc séta után meg is érkeztek ahhoz a fához, ahol a mókus család lakott. Megkérdezték tőlük, látták e valahol az elveszett koronát, de sajnos ők nem tudtak segíteni. Abban viszont teljesen biztosak voltak, hogy a játék közben egyszer sem látták Szófia fején a családi ékszert.

Szomorúan bár, de tovább indultak a pillangók irányába, hátha velük több szerencséjük lesz.

- Mondd csak Szófia, miért mondtad, hogy nem mehetsz haza, ha nem találjuk meg a koronádat? – kérdezte Tábi séta közben a hercegnőtől.

- Az apukám biztosan nagyon szomorú lesz, hogy elveszítettem az ajándékát – válaszolta a lány – és én nem akarom, hogy bánatos legyen.

- Nem gondolod, hogy akkor még szomorúbb lesz, ha nem mész haza? – kérdezett vissza a manó.

- Ó, hát ez eddig nem jutott eszembe – ijedt meg a hercegnő, amikor rádöbbent, hogy milyen igaza van Tábinak.

Csendben ballagtak tovább és Szófia egyre inkább kétségbe esett, mert nem tudta, mi tévő legyen, ha nem járnak sikerrel.

- Itt is vagyunk – mondta a lány, amikor egy barlang bejáratához értek. – Idebent laknak a pillangók. Menjünk beljebb és kérdezzük meg őket is, hátha látták valahol.

Óvatosan lépkedve a köveken közelítették meg az üreget. Ahogy egyre beljebb mentek úgy lett egyre sötétebb. Már alig láttak a lábujjuk hegyéig, amikor megálltak.

- Hahó! – szólalt meg Szófia. – A pillangókat keressük, de nem tudunk tovább menni. Idebent nagyon sötét van.

Pár pillanattal később apró pontok kezdtek világítani a falakon. Befelé haladva egymás után villantak fel, megvilágítva a falba vájt folyosót. Közelebb lépve vették észre, hogy szentjánosbogarak siettek a segítségükre.

- Köszönjük szépen! Igazán kedves tőletek, hogy adtok nekünk a fényetekből egy keveset.

- Menjetek csak tovább, néhány méter után a nagyterembe értek. Ott pihennek a pillangók. Biztosan szívesen fogadnak benneteket – mondta az egyikük Szófiának.

Egy jobb kanyar után valóban egy hatalmas teremben találták magukat. A hely gyönyörű volt. A kupola tetején volt egy nagyobbacska nyílás, ahonnan fény és napsütés áradt a helységbe. A kör alakú lyuk pereméről zöldellő indák csüngtek alá, amiket ezer színben pompázó virágok díszítettek. A bal oldalukon a sziklafalban egy repedésen friss forrásvíz csordogált lefelé, ami egy aprócska patakban végződött. Néhány pillangó éppen szomját oltotta a friss vízből, amikor meglátták az újonnan érkezett vendégeket.

- Sziasztok! Mi járatban vagytok? – kérdezte az egyikőjük, amikor a lány vállára repült.

- Szeretnénk a segítségeteket kérni. Elveszítettem a koronámat – mondta szomorúan – és szeretném megkérdezni, hogy délelőtt, amikor együtt táncoltunk a réten, láttátok-e valahol? Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljam.

Egyre többen gyűltek köréjük, de sajnos itt is mindenki azt állította, hogy nem is látták nála a csillogó fejdíszt. A hercegnő egyre kétségbeesettebb lett. Elképzelése sem volt arról, hová lehetett, hisz minden reggel a fejére tette.

Eljöttek hát a barlangból, ahol a barátai megígérték nekik, hogy körbe repülnek az erdőben, és ha meglátják valahol, szólnak neki.

Egyetlen hely volt már csak, ahová mehettek. Továbbsétáltak a fák között, egészen a madarak fészkéig. Ott megkeresték a sárgarigót, Gabrielt, ő volt Szófia legjobb barátja.

- Szia, Gabriel! Nagy bajban vagyok – szólt a hercegnő – elvesztettem a koronámat. Kérlek, segíts nekünk megtalálni. Nélküle nem mehetek haza – szomorodott el, bár már tudta, hogy így is, úgy is haza kell mennie, de nagyon nem szeretett volna apja ajándéka nélkül.

- Sziasztok! Sajnálom, Szófia, de nem tudok segíteni – válaszolt a rigó. – Ma még nem láttam a koronádat. Nem lehet, hogy nem is hoztad magaddal? – kérdezte.

Szófia egy pillanatra elgondolkozott. Nem hitte, hogy így történt, mert minden reggel az első dolga volt, hogy a helyére tette a koronáját. Attól a pillanattól kezdve, hogy apukája azt neki ajándékozta. Éjjel bársonypárnán pihent, de reggel, amikor ő kikelt az ágyából, felkerült a szépen megfésült hosszú, vörös haja tetejére.

- Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem felejtettem még el feltenni a koronámat! – válaszolt picit dühösen. Nem értette, hogy miért gondol ilyeneket a legjobb barátja róla.

Még jobban elszomorodott attól, hogy Gabriel sem tudott nekik segíteni. Nem volt azonban mit tenni, elindultak a kastély felé.

- Ne légy szomorú, Szófia! Apukád biztosan megérti a dolgot. Majd elmondom neki, hogy mi mindent megtettük, hogy megtaláljuk, de sajnos így sem sikerült – próbálta Tábi felvidítani a lányt.

- De ő akkor is szomorú lesz. És én leszek a hibás – mondta a hercegnő.

- Szerintem megérti majd. Gondolj inkább arra, hogy ennek köszönheted, hogy mi találkoztunk. Sosem lehettem volna a barátod, ha nem talállak ott az erdőben sírva a fűzfa alatt.

- Ez igaz, Tábi! Elvesztettem egy koronát, de találtam egy jó barátot az erdőben – mosolyodott el Szófia.

Ahogy egyre közelebb értek a palota bejáratához, meghallották a falak mögötti zúgolódást. Néhány perccel később, amikor beléptek a kapun, meglátták, ahogy az udvar népe, középen a hercegnő szüleivel, nagyon tanácskozik valamin. Nem szerették volna megzavarni a láthatóan fontos megbeszélést, így vártak a hatalmas fa kapuk tövében a fal mellett állva.

- Itt vannak! – szólalt meg az egyik ember a tömegben és egyenesen rájuk mutatott.

Mindenki egyből feléjük fordult. Szófia hirtelen elszégyellte magát. „Biztosan mindenki tudja már, hogy elvesztette a koronáját” – gondolta. Lesütötte a szemét és várta, hogy apja haragja lesújtson rá. A tömeg szétvált, a király és a királyné is meglátta az elkóborolt leányukat.

A következő pillanatban Szófia már csak azt érezte, hogy hatalmas karok ölelik szorosan és anyukája könnyes szemmel simogatja az arcát, miközben azt kérdezgeti tőle, hogy merre járt és miért nem jött haza ilyen sokáig.

A hercegnő annyira meglepődött, hogy nem is tudta, mit válaszoljon. Tábi bökdösni kezdte a könyökével, hogy figyeljen oda rá. Nehezen bár, de elfordította anyjáról a tekintetét és oldalra fordult a manóhoz.

- Mi az, Tábi? Miért lökdösöl? – kérdezte.

- Odanézz, Szófia! Apukád keze! Nézd, mi van a király kezében! – kiáltotta oda neki hatalmas vigyorral az arcán, annak ellenére, hogy közvetlenül mellette állt.

Szófia ekkor lenézett és el sem hitte, amit látott. A király az ő elveszettnek hitt koronáját szorongatta és olyan aggódóan nézett rá, hogy neki összefacsarodott a szíve. Ekkor döbbent rá, hogy valóban itthon hagyta reggel az ajándékot és majdnem nem jött haza, mert azt hitte, hogy elvesztette. Ezzel nagyobb aggodalmat okozva itthon, mint amit a korona miatt gondolt.

Miután mindezt elmesélte a szüleinek töviről hegyire, bemutatta nekik Tábit is és azt is elmondta, hogy mindenki a koronát kereste. Megígérte nekik, hogy soha többé nem csinál ilyen butaságot. Megbeszélték, hogy bármi is történjék, hazajön és tőlük kér először segítséget. Mert bár az is előfordulhat, hogy valóban elvész a korona, de akkor együtt fognak a keresésére indulni. És nem kell azért is aggódnia senkinek, hogy ő merre járhat ilyen sokáig.

Tábit szeretettel fogadták a kastélyban, de hamarosan ő is elbúcsúzott, hiszen neki is haza kellett érni mielőtt az ő anyukája is aggódni kezd érte. Mivel már elkezdett leszállni az alkony és közeledett az éjszakai sötétség, a király egy lovast adott a manó mellé, hogy hamarabb és biztonságban hazaérhessen. Megköszönte a lányának tett segítségét, és megígérte, soha, senki nem fogja elárulni a világnak, hogy egy igazi manó segített a lányuknak hazajutni az elveszettnek hitt korona keresése közben.

Szófia és Tábi igaz barátok lettek és megígérték egymásnak, hogy máskor is találkoznak majd. Elmennek nézni a madarakat, táncolni a pillangókkal, vagy bújócskázni a mókusokkal és a nyuszikkal.

Vége

A mesét Zentai Edit-nek köszönhetően itt meg is hallgathatjátok.