2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

Annie a tükör előtt állt. Szűkszárú vászonnadrág és egy barackvirág színű ujjatlan felső volt rajta. Nem igazán szeretett vékony pántos felsőket hordani, de július vége volt, és a nyári hőséget nem lehetett másképp elviselni. A bal válla alatti heget bámulta. Gyűlölte. A látványát, azt, hogy hazudnia kellett miatta. Utálta a pántot, ami nem takarta el és a férfit, aki emiatt hagyta el. Mindent, amit a sebe jelentett. De az emlékeket gyűlölte a legjobban, amik ilyenkor előmerészkedtek az agya leghátsó zugából.

- De én nem akarom, hogy elhagyd miattam az otthonod – mondta halkan Demęrønak, miközben a virágos rét közepén, egy pléden fekve az ölében nyugtatta a fejét. Felnézett és rámosolygott. – Szeretlek, de nem kérhetek tőled ilyet. Mi lenne, ha én mennék veled?

- Mondtam már neked Ann, ott veszélyben lennénk. Még ha nem is igazán az otthonomban, de a népem.… Nos, nem mindenki tudná elfogadni, hogy te ott vagy – szomorúan a szemébe nézett. – Nem tehetlek ki ilyen veszélynek. Főleg nem így – tette a kezét a lány hasára. – Tudod, ezt sohasem gondoltam volna – folytatta csendesen. - Majdnem háromszáz éve várok rád. Éltem az életem, boldog voltam és elégedett, mégis mindvégig hiányzott valami. Te hiányoztál. Most úgy érzem, egyszerre kaptam meg minden ajándékot az élettől. Te leszel a gyermekem anyja és bármit megteszek, hogy boldog légy – hallgatott egy kis ideig, majd folytatta. – Itt nem ismernek engem. A te világodban csak egy férfi vagyok.

- Egy férfi, aki nem fog megöregedni – szólt közbe Annie.

- Igen – fogadta el az érvet Demęrø. – De nem látnak bennem veszélyt. Ameryne-ben bujkálnunk kellene, sőt a gyermekünket egyenesen titkolni. Nem akarok ilyen életet nektek. A tûnðik hisznek a jóslatban és benne fogják látni a beteljesülését. Pedig ő csak egy ártatlan gyermek lesz. Egy apró lény, akinek fogalma sincs a világ dolgairól és mégis menekülnie kell, nehogy az életére törjenek – lehajtotta a fejét és csókot nyomott a lány homlokára. – Hiába vannak olyanok, akik várják a kiválasztott gyermek eljövetelét, mindig lesznek, akik nem. Ők bármit megtesznek majd, hogy megakadályozzák a jóslat beteljesedését. Nem akarom, hogy ebben a kereszttűzben keljen felnőnie. És neked sem kívánom ezt.

Annie szerelmes pillantásai elfogadásról árulkodtak. Jobb kezét felemelve megsimogatta párja arcát és egy gyengéd mozdulattal magához húzta őt. Megértette és elfogadta a jövőjét, de tudta, itt sem lesz könnyű élniük és felnevelniük egy olyan gyermeket, aki minden értelemben különleges. Aki se nem ember, se nem tûnði, miközben mindkettő egyszerre. Nem létezik majd hozzá fogható.
Elképzelni sem tudták, mit örököl majd a szüleitől, a két néptől, akiktől származik, és akik között mégis idegen lesz. Sok kérdésre kell még válaszokat találniuk, de addig is itt voltak egymásnak. Ők ketten bárkivel szembe szállnak, ha kell. Ebben teljesen biztosak voltak. Bármi is vár rájuk, együtt csinálják végig.

Annie elfordult a tükörtől. Lehunyt szemmel próbált uralkodni arcátlan emlékein. Nincs joguk előmerészkedni! Nem tehetik tönkre minden egyes napját, amikor úgy tartja kedvük. Kissé megrázta a fejét, mintha ez segítene helyre tenni a benne tomboló gondolatokat. Nem akart emlékezni. Most már úgyis teljesen felesleges. Mindent elveszített. A férfit, és most már a gyermekét is. Egy könny csillant meg a szeme sarkában. Az áruló! Demęrø nem érdemli meg, hogy akár egyet is ejtsen érte. Elhagyta és akkor sem jött a segítségére, amikor szüksége lett volna rá. Amikor Pixie-nek szüksége volt rá. Egy éve nem látta a lányát. Eleinte könyörgött, imádkozott, az erdőben bolyongva próbálta megtalálni a kaput, hogy elérje a férfit, de hiába. Nem jött senki. Nem hallotta senki.

Egy év. Már nem kereste. Feladta, hogy megtalálja. Bezárkózott. Hagyta, hogy teljenek a napok. Egyik a másik után. Várt. Várta a pillanatot, amikor valaki valahol elejt egy apró morzsát, vét egy apró hibát, és ő végre megtudja, hol van a lánya. Valamiért tudta, hogy, aki elvette tőle őt, azért tette, amit Demęrø mondott neki régen. Mert bántani akarta, megszerezni tőle, amit úgy hitt, a lánynál van. Tudta, hogy egyszer ki kell derülnie mindennek. Most már csak azért imádkozott, hogy Pixie ne szenvedjen. Bárki is rabolta el, ő nem tehet ellene semmit. Aki tehetett volna, az pedig nem volt sehol.

Visszasétáltak a kocsihoz és elindultak hazafelé az erdőben kanyargó úton. Annie boldog volt. Mosolygott, kacagott, csillogott a szeme, ahányszor csak a férfira nézett. Demęrø tekintélyt parancsoló kisugárzása, sötét tekintete, amit időnként rávetett vezetés közben, fekete pólója alatt feszülő izmai, mind tökéletesek voltak. Észre sem vette, amikor a semmiből egy fa borult eléjük az útra. Csak azt látta, hogy párja szeme elkerekedik, a fékre tapos, a terepjáró megpördül az úton, ő pedig nekivágódott az autó oldalának. Az öv tartotta vissza, nehogy kirepüljön az ablakon. Attól azonban már sajnos nem védte meg, hogy fejjel betörje az üveget. Pár pillanatra az ütés erejétől eltompult a világ. Mintha egy buborékból hallotta volna, ahogy hangos pattogások követik egymást, fém csikorog, fa reccsen. Demęrø szinte állatias hangon üvöltött. Homályosan látta, ahogy valakivel verekszik, a szélvédőre vörös vér fröccsen, visítás, majd csend. Néma csend.

Hirtelen valaki feltépte az ajtót mellette és egy kemény, erős kéz rántotta ki az autóból. Azt sem tudta megmondani, az öv hogy került el az útjából. Rángatták, vonszolták, be a fák közé, alig tudott talpon maradni. Nem látott tisztán, érezte, ahogy vér folyik az arcán lefelé.

- Demęrø! – próbált megszólalni, de a hangja rekedt volt és halk. – Ki maga? Mit akar? Demęrø!

Majd váratlanul a karok elengedték és térdre rogyott. Körbenézett menedéket keresve. Két férfi verekedett méterekre tőle. Törtek-zúztak mindent, ami az útjukba került. Hallotta saját zihálását, ahogyan rémülten levegőért kapkod. Lassan kitisztult a látása, fájt a feje, nem tudta, mi történik. Pánik kezdett úrrá lenni rajta. Markába szorította a rettegés, hogy a férfi is veszélyben van. Pont akkor nézett fel rá, amikor sikerült az idegennek kiszabadulni a szorításából.

Annie abban a pillanatban tudta, hogy elkésett, amikor meglátta a fényt megcsillanni a levegőben forgó kés acél pengéjén. A következő, amit érzett, az éles fájdalom volt a bal oldalában. A válla alatt, egészen közel a szívéhez.

- Demęrø… - szólalt meg.

Nem akarta, hogy a férfi tudja, milyen fájdalmai vannak. Mégis. Semmi másra nem vágyott, csak hogy ott legyen vele. Nehezen vette a levegőt, úgy érezte, mázsás súly nehezedik a mellkasára. A világ ismét kezdett homályba veszni. Megijedt a lehetőségtől, hogy elveszíti a férfit.

Nyögéseket hallott, valami eltört, gurgulázó hang hallatszott, majd ismét csend lett. A félelem vasmarokként szorította össze. Mintha hatalmas karok akarnák összeroppantani. Pillanatokkal később Demęrø rémült arca jelent meg a szeme előtt.

- Tarts ki, Ann! – könyörgött neki.

- Minden rendben – mosolygott a férfira, de alig tudott beszélni. – Mondd, hogy jól vagy! Ugye… - sípolva vett egy gyenge levegőt – jól vagy?

Ebben a pillanatban rántotta magával a mély. Eszméletlenül ernyedt el a férfi ölelő karjai közt.

Az áruló könnycsepp végigsiklott az arcán. Gyors mozdulattal letörölte. Megrázta magát, nem volt hajlandó több emléknek megengedni, hogy utat törjön magának. Akkor látta a férfit utoljára. Azóta csak az emlékeiben furakodott elő. De nem ma. Dolgoznia kell, egyébként is késében van. Összeszedte magát, levette a kocsikulcsot az előszobaszekrényről, belépett a konyhába a táskájáért és elindult otthonról.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.