2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

A gomolygó ködtől alig lehetett látni a tavat, a vízfelszín visszatükrözte a felette fodrozódó szürkeséget. Heath szinte már várta, hogy a keskeny csónak orra előbukkanjon a semmiből. Mindig így kezdődött. Aztán lassan láthatóvá vált az egész fatest, benne az angyali szépségű nővel, aki soha nem szólalt meg, mégis mindig hallotta a hangját. Mintha a gondolataiban beszélne hozzá.

Most azonban megváltozott valami. A hónapok óta visszatérő álom minden pillanatára tökéletesen emlékezett. Minden éjjel ugyanaz a nő, ugyanaz a köd, ugyanazok a szavak, ugyanaz az érzés. Aki a csónakban most előtte állt, más volt. Türelmetlen lett és félt. Zaklatott és riadt tekintete szinte égette az övét. Valami történt. Tudta, rá kellene jönnie, mi, de képtelen volt megfejteni. A nő homlokán ráncokba gyűrődött az aggodalom és Heath kétségbeesést hallott ki a gondolatai között elhangzó néma kiáltásból.

– Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię!

A mondat, amit bármikor fel tudott idézni. És amiről fogalma sem volt, mit jelent. De az ismeretlen ezúttal nem vált köddé. Nem szippantotta be a szürkeség, mint ezelőtt mindig és tűnt el ott, ahonnan érkezett. Közelebb úszott a kopott csónak. Heath szíve egyre erősebben zakatolt. Az álom megváltozott. Talán érte jött? Magával akarja rántani? Úgy érezte, ha akarná, el is érhetné. Az mégsem állt meg. El fogja sodorni! Mit tegyen? Hova menjen? Képtelen megmozdulni! Képtelen arrébb menni…

– Mit csináljak? – kiáltotta. – Nem értelek! Nem tudom, mit tegyek! – tehetetlen düh emésztette.

A nő egyre közelebb ért, már nem is látta a csónakot, csak az arcát. Úgy érezte, nem kap levegőt, fuldoklik.

– Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię! Yă Șię! Yă Șię! – mondta az utolsó szavakat egyre hangosabban kiabálva.

Egészen közel ért hozzá. Az arca, amit eltorzított a félelem és a düh, amiért nem érti őt, mindössze centikre lehetett az övétől. Majd hirtelen csend lett, és a nő teste szertefoszlott, mielőtt egymáshoz érhettek volna.

– Ňîç Ťâm! – kiáltott a fejében az ismerős hang.

Heath zihálva ült fel az ágyon. Levegő után kapkodva, verejtékben úszva, az őrület határán. Bizsergett az ereiben száguldó vér. Az ágya szélére húzódva várta, hogy csillapodjon a pulzusa és ismételgette magában az új információt. Bármit is jelentsen.

– Nics tám… – suttogta. Az újdonság varázsával csengett a fülének.

Miért kiabálta ezt? Mi változott? Mitől lett türelmetlenebb és sürgetőbb a viselkedése?

– Ááá…! – kiabált bele a szobája csendjébe. Rá kell jönnie! Ma elmegy a tóhoz. Nem nyugszik, amíg valamit ki nem derít.

Már nem volt kérdés, hogy az álom, ami mostanra szinte fojtogatta, nem csupán a képzelete szüleménye.

A nyomozás iratai – legalábbis a másolatok, amiket meg tudott szerezni – a szobájában hevertek szerte szét, összekeveredve azokkal a jegyzetekkel, amiket maga készített az elmúlt évben. Az égvilágon semmit nem találtak. A helyszínen, vagy a környékén sem láttak vagy hallottak semmit. A lány úgy tűnt el, mintha kámforrá vált volna. De ez lehetetlen. Heath-t majd szétfeszítette a tehetetlenség. Azért imádkozott minden nap, hogy hibázzon valaki, és találjon egy apró nyomot, ami végre elvezet valahová.

Megpróbált normális életet élni, de a barátai egyre jobban aggódtak érte. Már a motorok sem kötötték le úgy, mint hónapokkal ezelőtt. Rodger addig nyaggatta, hogy tegnap megígérte neki, elmennek Mary falatozójába ebédelni.

A délelőtt azzal telt, hogy segített Franknek egy motort visszahelyezni a garázsban álló kaszniba. Ritkán bütykölt autókat, de amikor az apja megkérte, szó nélkül beállt mellé segíteni. Szeretett vele dolgozni. Sokban hasonlítottak egymásra és ez jól jött, amikor órákat töltöttek el egymás mellett. Mind a ketten elmélyülten dolgoztak azon, ami a kezük ügyében volt, jelen esetben ugyanazon az autónEgyikük sem szeretett feleslegesen fecsegni. Csak akkor szólaltak meg, ha okuk volt rá. Heath élvezte a csendet. Három óra alatt egész szépen összerakták a motorteret. Tizenegykor már nem húzhatta tovább az időt, ezért az apjához fordult, hogy elköszönjön tőle.

– Na, én lépek – sóhajtott. – Rodgerrel kajálok a Mary’s-ben. Délután még visszajövök egy kicsit a Harley-hoz.

– Oké. A többit már intézem egyedül. Kösz a segítséget! Egyedül bajos lett volna bepasszírozni. Üdvözlöm Rodgert.

Heath bólintott, majd visszament a házba, lezuhanyozott és fél óra múlva már indult is. Írt egy üzenetet Rodgernek, hogy ebéd előtt még kinéz a tóhoz, de délre ott lesz. Ezután a városból kifelé vette az irányt. Tíz perc múlva már a földúton döcögött és a fák között a vizet figyelte, ami feketén csillogott. Feneketlen-tónak is hívták, mert olyan sötétnek látszott a vize, hogy azt hihette az ember, mérhetetlenül mélyen van a feneke. Pedig a valóságban a legmélyebb pontja sem volt több három méternél.

Furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Átfutott az agyán, hogy talán valaki figyeli, de aztán elhessegette az egészet. Sokan hiszik, hogy az ember megérzi, ha figyeli valaki, de ez nincs így. Igaz, vele sokszor előfordult, hogy észrevett olyan dolgokat, amiket mások nem. Például időben észlelte a veszélyes helyzeteket, de mindig úgy gondolta, mázlija van, vagy egészen egyszerűen jobban átlátja a dolgokat, mint mások. A haverjai viccelődtek is vele sokszor, milyen szerencsés csillagzat alatt született. Emlékezett, amikor az első kutyáját megmentette egy sziklaomlástól az erdőben, vagy még a középsuliban hogyan lökte el Rodgert egy ablakból lehulló virágcserép útjából. Rögtön eszébe jutott Pixie is, és hogy az eltűnése napján nem érzett meg semmit. Egyáltalán semmit. Dühös volt, amiért pont akkor hagyta cserben a „szerencse csillaga”, amikor a leginkább szüksége volt rá.

– Minek jöttem ide? – kérdezte magától, már a víz partján állva. Hiába nézte a körben elterülő tavat, a túloldalon a fákat, a víz lassú fodrozódását. Nem találta a válaszokat.

A furcsa érzés, hogy valaki figyeli, nem akart elmúlni. Megfordult, a háta mögött is körbenézett, de rajta kívül nem volt ott senki. Félmosolyra húzta a száját, majd megrázta a fejét.

– Nem kellett volna idejönnöm – szólalt meg.

Mielőtt visszaindult volna az autóhoz egy faág reccsent meg tőle néhány méterre a bozótban. Odakapta a fejét, de a sűrű növényzettől nem látott semmit. Próbálta kiűzni a fejéből azt az ostoba gondolatot, hogy nincs egyedül, hisz őrültségnek tűnt az egész. Már éppen bekúszott volna a kétség az elméjébe, amikor egy rendőrautó orra bukkant fel az övé mellett. Rodger ugrott ki az apja mellől a kocsiból és vigyorogva közelített.

– Úgy döntöttem, nem várok. Valahogy sejtettem, hogy nem érsz oda időben. Mit csinálunk itt? – kérdezte vigyorogva.

– De, haver! Késtem én valaha is bárhonnan? – próbálta elviccelni a dolgot Heath.

–Ööö… igen? – kontrázott Rodger.

– Csak ki kellett szellőztetni a fejem. Itt meg friss a levegő.

– Ja, persze. Hihető – lépett mellé.

– Jó napot Mr. Coldman! – köszönt a férfinak, aki idő közben kiszállt a kocsiból és őket figyelte. – Látom Rodg megint magára akaszkodott, mert képtelen öt percig megülni a seggén, amíg odaérek.

– Úgy tűnik, fiam – nevetett vissza. – De most már megyek, fiúk. Dolgom van. Meglesztek, ugye?

– Persze, Mr. Coldman. Nem hagyom itt a fiát. Azt hiszem – küldött fogsorvillantó mosolyt Heath a város legjobb rendőre felé, mire Rodger hátulról vállon boxolta. – Au! Ez nem esett jól – fordult meg, hogy viszonozza a nem éppen kellemes szívességet.

Közben a fiú apja visszaült a kocsiba és már tolatott is kifelé a földútra. Folytatta útját a tó körül.

– Szóval? – kérdezte ismét Rodger. – Mit csinálunk itt?

– Nem tudom. Megváltozott valami.

– Jaj, Heath! – kezdett nyafogni a srác. – Ne már! Nézd, én megértelek, de talán most már nem kelle…

– Nem! Figyelj, ez nem ilyen egyszerű – vágott a szavába. – Történt valami, nem tudom, pontosan mi. De úgy érzem, hamarosan kiderül. Három hónapja minden kibaszott éjszaka ugyanazt álmodom. És ma reggel folytatódott. Másképp történt. Mást mondott és tudom… A francba, tudom, hogy őrültnek tartasz, de… Bassza meg! Lehet, hogy az is vagyok – roskadt magába kezeivel a tarkóját szorongatva. Nem is nézett a barátjára. Félt, hogy amit látna rajta, véget vetne a hitének.

– Oké. Figyu! Azt mondom, pihenj egy kicsit! Ne most beszéljük ezt meg. Szállj be a kocsiba, elmegyünk, bekajálunk, aztán, ha akarod, elmondod az egészet – javasolta. – Vagy nem. Nekem mindegy. Most viszont éhes vagyok. És tudod, mi van ilyenkor, nem tudok koncentrálni. Szóval, szerintem együnk – a vállára tette a karját és magával húzta a kocsi felé.

– Rendben – könnyebbült meg Heath. – Együnk!

Mielőtt beszállt a volánhoz még egyszer körbenézett. Nem tudta elhessegetni az érzést, hogy valaki figyeli.

A Mary’s-ben Heath a sarokban lévő, megszokott helyük felé vette az irányt, míg Rodger a pulthoz ment, hogy kikérje az ebédjüket. Reneé azóta őt nézte, amióta beléptek az ajtón. A középsuli után kezdett el dolgozni az étteremben, hogy pénzt gyűjtsön. Rodg-gal azt tervezték, hogy saját falatozót nyitnak Lake Town másik, a tóhoz közelebbi oldalán.

– Szia, Édes! – hajolt át a pulton, hogy csókot nyomjon a lány szájára. – Adj nekünk két extra nagy Hamburgert! Baromi éhes vagyok.

– Mindjárt kiviszem. Mi van Heath-szel? Elég ramatyul néz ki.

– Á, hagyjuk is! – válaszolta. – Megint az álmok.

– Oh! Én megértem őt, mégis… – mondta elmerengve. – Ideje lenne elengednie. Sajnálom szegényt. Tényleg. Nekem is hiányzik Pixie. A barátnőm volt. De…

– Igen. Tudom – vette halkabbra Rodger a hangját. – De most azt mondta „valami megváltozott” – rajzolt idézőjelet a levegőbe a lánynak. – Sikerült kikerülnöm a témát, de attól tartok, ma még kapok belőle egy adagot.

– Ugyan már! Engedd, hogy elmondja, amit akar. Megkönnyebbül tőle. A barátod, ez a legkevesebb, amit megtehetsz érte – mosolygott Reneé.

– Imádlak! – vigyorgott vissza a fiú.

– Tudooom. De most már hess innen, én dolgozom! Két perc és viszem a kaját.

Rodger még kacsintott egyet a lány felé, aztán elindult az asztalukhoz. Heath épp egy darab papírfecnire firkálgatott, amikor odaért.

– Mik ezek? Honnan szedted ezeket a zagyvaságokat?

– Semmi – gyűrte össze hirtelen a papírt a barátja.

– No, ezzel most pont azt érted el, hogy baromi kíváncsi lettem – huppant le a szemközti székre és a szájába dobott egy mogyorót az asztalon lévő tálkából. – Szóval?

– Azt mondtad, ne beszéljek róla, amíg nem ettünk – mondta kicsit sértődötten Heath.

– Ja. Azt mondtam. De akkor nem kéne ilyen furán titokzatos papírgalacsinösszegyűréseket csinálnod az egyébként kórosan kíváncsi haverod előtt – lökte oda neki ugyanolyan sértődött hangon. – Amúgy is. Úgyse úszom meg, és nagyon jól tudod, hogy majd megesz a fene, hogy megtudjam, mi a franc változott meg az eddig annyira kurvára minden éjjel egyforma álmodban – vágott grimaszt, majd rákönyökölt az asztalra és várt.

– Most mi van? – kérdezte Heath.

– Mutasd meg a cetlit!

– Nem!

– Ne kéresd már magad! – sóhajtott Rodger.

– Lényegtelen mi van rajta. Én sem tudom, mit jelent – válaszolta kicsit csalódottan.

– Ezt meg hogy érted? Megint az a halandzsa, mint az előzőben? – kérdezte kíváncsian.

Akárhogy is tagadta, felcsigázta a változás. Szeretett volna segíteni a barátjának végre túljutni Pixie elvesztésén, de mégis piszkálta ez az egész dolog. Tudta, hogy Heath nem őrült. Igaz, a visszatérő álmaival már nem tudott mit kezdeni, de örült, hogy végre történt valami. Úgy gondolta, vagy kiderül végre, ki küldte rá ezt a furcsa nőt, vagy ez az egész azt jelenti, hogy végre elkezdte feldolgozni a barátnője elvesztését.

– Igazából ugyanaz, csak most folytatódott. Nem tűnt el. Olyan… türelmetlen lett és ideges. Ettől én is feszült vagyok. Ki kellene találnom, mit akar, de nem tudok rájönni. Nem értem azt, amit mond – rázta meg fejét.

– Attól még megmutathatod – vonta meg a vállát. – Mit mondott még?

– Nics tám – mondta. – Közelebb úszott, szinte összeértünk. Akkor szertefoszlott és csak ennyit mondott. Kiabált a fejemben: Nics tám!

– Ez tényleg fura – ráncolta a homlokát Rodger.

– Ja. Mondtam! – röhögött Heath.

– Hellóka! Megjött az extra hambi a VIP vendégeknek – érkezett meg Reneé mosolyogva.

– Ah, király! – nyögött fel Rodg. – Ide vele!

– Remélem, te is éhes vagy – kacsintott Heath-re. – Mert azt tudom, hogy ő – mutatott a pasijára –  sose lakik igazán jól. Tulajdonképpen bármikor képes lenne felfalni egy fél tehenet, ha hagynám – széles és barátságos mosolya mindig jókedvvel ruházta fel a környezetét is. Barna szemei csillogtak. Egyszerűen nem tudott mellette senki rosszkedvű maradni. – Hallom voltatok kint a tónál is.

– Igen, ott szedtem össze ezt a jómadarat – mondta Rodger. – Ha már itt tartunk, mond neked valamit az, hogy „Nics tám”?

– Rodg! – húzta össze a szemöldökét Heath. – Ne itt! – kérte bosszúsan.

– Miért? – kérdezte a lány és eltűnt a mosoly az arcáról.

– Nyugi, bébi! Semmi baj! Ez az újdonság az álomban. A megszokott menetrend után ezt mondta a halandzsa nő Heath-nek amikor eltűnt.

– Ne nevezd már így! – suttogta a másik.

Reneé arca továbbra is komor volt és úgy nézett Rodgerre, mint aki nem hiszi, amit lát.

– Mi az, Reé? Most meg mi van? – kérdezett vissza értetlenkedve.

– Ööö… semmi. Azt mondtad „Nics tám”? – kérdezte.

– Ja. Talán tudod, mit jelent? – kezdett el nevetni Rodg.

– Nem. Én nem – válaszolta. – De az a két férfi igen – És a pultnál ülő páros felé mutatott, akik azután érkeztek, hogy a fiú eljött az asztalhoz.

Mindkét fiú megdöbbenve nézett Reneé-re, aztán meg a két pasira a bárszékeken.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.