2021 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

Demęrø a falnak dőlve állt a kórterem egyik árnyékos szegletében. Annie az ágyon aludt, olyan békésen, mintha mi sem történt volna előző nap délután. A férfi az ő lélegzetvételeit számolta, lehunyt szemét figyelte. Élete évszázadaira gondolt, a harcokra, amiket megvívott. A csatamezőn és a lelkében egyaránt. Mindezt szembe állította az elmúlt hónapok csodájával. Egy olyan nő feküdt előtte, aki mindennél fontosabb volt számára. Akiért még száz és ezer harcot megvívott volna, és akit majdnem elveszített. Véres csaták ma már elképzelhetetlen küzdelmei, ármánykodás és viszályok után azt érezte, semmi nem volt olyan nehéz és elviselhetetlen, mint ez a pillanat. A halál közelsége régen sem volt kevésbé ijesztő. De, amikor annak lehetősége született meg, hogy elveszít valami számára mindennél fontosabbat, felülírt benne minden addigi fájdalmat és félelmet.

Az orvos megnyugtatta, hogy minden rendben van, a tőr nem ért semmilyen létfontosságú szervet. Veszített némi vért, de igazából a sokk volt rá a legnagyobb hatással. Most pihenésre van a legnagyobb szüksége. A baba is rendben van, minden eredménye jó lett. Nyugodt környezet és sok törődés kell neki. Elszomorította a gondolat, hogy ezt nem fogja tudni megadni neki. Semmi másra nem tudott gondolni, minthogy ő a felelős mindezért. Egyedül ő tehet arról, hogy a lány most egy kórházi ágyban fekszik. Igaz, ha nem enged az ösztöne csábításának, akkor az elmúlt hónapok egyetlen boldog pillanata sem lehetett volna az övé. Azonban ez tehetett arról is, hogy most mindennél nagyobb veszélyben volt Annie. Hiba volt elveszni azokban az igéző kék szemekben, és hiba volt engedni, hogy magához láncolja az a mindent feledtető mosoly.

Rengeteg ideje volt gondolkodni az éjjel. Egy dologban biztos volt: nem fogja hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Aki rájuk támadt, halott. Erről maga gondoskodott. Ðręk körbe szimatolt, megtalálta a szemét búvóhelyét. Egy vadász volt, aki őket kereste. Szerencsére elég ostoba ahhoz, hogy mielőtt bárkinek szólhatott volna, megpróbálta egyedül elkapni a lányt. Pusztán azért, hogy ne kelljen osztoznia senkivel a dicsőségben. A titkuk egyelőre biztonságban volt. De meddig? Nem engedheti, hogy valakinek sikerüljön megint ilyen közel kerülni a családjához. Ezt pedig csak egy módon akadályozhatta meg.

Tudta, hogy egy tûnði vadász leginkább rajta keresztül tud eljutni Annie-hez és a gyermekhez, így ő volt a legnagyobb probléma ebben az egyenletben. Súlyos döntést kellett meghoznia. Kiszakítja magát az életükből, elmegy és soha többé nem tér vissza. Igazából nem tudta, képes lesz-e megtenni, de abban biztos volt, ez az egyetlen út, ami távol tarthatja azokat, akik egy nevetséges jövendölés miatt, akár ölni is képesek lennének. Mert ő ezt nem fogja hagyni! Tûnði mivoltának köszönhetően, a kettejük között kialakult kötődést csak ő érezte teljes valójában. Persze Annie is szerette őt, és tudta, hogy fájdalmat okoz neki ezzel, de inkább fájjon neki az ő elvesztése, mint haljon bele egy értelmetlen harcba.

Abban is biztos volt, nem elég erős, hogy ne jöjjön vissza, ha lehetősége lesz rá, ezért teljesen meg kellett szakítania a kapcsolatot a családjával. …család. Neki most már azok voltak. És hinni akart benne, ezzel megmentheti őket. Az egyetlen lehetőség, amit látott arra, hogy biztonságban tudja azokat, akiket szeret. Ő minden bizonnyal beleőrül majd, de ha ez az ára, akkor ezt kell tennie.

Odasétált az ágyhoz, majd egyetlen gyöngéd csókot adott Annie homlokára.
Arcukat összeérintette, tenyerét a lány hajába simította. Mély levegőt vett. Utoljára beszívta a lány illatát, bár tudta, soha nem fogja tudni elfelejteni azt. Felegyenesedett, még megengedett magának egy utolsó pillantást, majd az ajtó felé fordult és távozott. Érezte, amikor a lelke egy darabja leszakadt. Tudta, már soha többé nem lesz belőle egész.

Hørhe  és Demęrø  a hegyek közötti keskeny úton haladt Lake Town felé. Furcsa érzés volt újra itt lenni. Főleg azok után, hogy soha nem akart ide visszajönni. Amíg Annie él, azért, utána pedig azért. Túl sok emlék köti ehhez a helyhez.

Ðręk  a fiúkkal és a parancsnok embereivel a táborban maradtak további utasításig, a kapu őrzésére. A férfi nem szívesen engedte el a felettesét háttértámogatás nélkül, de miután sikerült megegyezniük abban, hogy szükség esetén maga után hívatja őket, beletörődött a döntésbe.

Demęrø  tudta, hogy beszélnie kell majd Annie-vel. Talán ez lesz a legnehezebb feladata. Minél hamarabb szeretett volna túlesni rajta, még ha igazából félt is a találkozástól. Pedig kevés dologtól félt életében.

Hørhe  még indulás előtt a nagy sátorban megmutatta egy térképen, feltételezéseik szerint hol van Ðerògáh búvóhelye. A felderítőknek sikerült leszűkíteniük a lehetőségeket egy viszonylag kisebb részre, amin három magánterület volt. Az még kérdés, melyiken bujkál. A szemétládának nagyon jól sikerült álcáznia magát, emiatt mindegyik erdővel körülvett épületegyüttes sima lakóháznak tűnt az avatatlan szemnek. Demęrø  a gondolatai között csapongva próbálta kitalálni, hogyan oldja meg a kialakult helyzetet.

A lánya eltűnt. Mérhetetlenül dühös volt, hogy ennyi idő veszett el csak azért, mert ő úgy vélte, az lesz a legjobb megoldás, ha teljesen kivonja magát az életéből. Hibázott. Hiába magyarázta magának, hogy bármilyen kapocs veszélyt jelentett volna rájuk, akkor sem tudta elengedni a tényt, miszerint most ugyanez volt az oka a hátrányuknak is. Arra pedig még gondolni sem akart, ez idő alatt mennyi szenvedéssel és borzalommal találkozott a gyermeke. Miatta.

Bár egyértelmű volt, csakis Ðerògáh keze lehet a dologban, mégsem lehetett tényként kezelni, amíg bármilyen bizonyítékot nem tudnak felmutatni. Hørhe , amint tudomást szerzett a lány eltűnéséről, azonnal egy újabb csapatot küldött a kapu túloldalán lévő felderítőkhöz, megduplázva a létszámot, hogy nagyobb erővel tudják belevetni magukat a nyomozásba. Mostanra már elég adatuk volt arról, hol keressék, csak végleg le kellett szűkíteniük a kört egyetlen birtokra. De előtte még volt egy kis dolguk Lake Townban.

Nem lehetett elkerülni a találkozást. Még Hørhe  is úgy vélte, az az egyenes út, ha először felkeresik Annie-t. Egyrészről, hátha tud hasznos információval szolgálni, másrészt, Demęrø  nem tudna csak úgy elmenni mellette. Az viszont teljesen biztos, hogy most semmiképpen sem akart a férfi helyében lenni.

A városba megérkezve ismerős kép tárult eléjük. Bár látszott a fejlődés és az idő múlása az utcákon és a tereken, azért mégsem változott annyit, hogy ne hasonlítson a régi önmagára. Demęrø  szúrást érzett a mellkasában, fájdalmat és csalódottságot. Szerette volna visszaforgatni az idő kerekét és másképp dönteni. Meg akarta menteni őket. Mindkettőjüket. Elképzelni sem tudta, min ment keresztül Ann. Sejtette ugyan, hogy kereste őt, de hiába. Hasztalan próbálkozott a lánya nyomára bukkanni, ezért most tehetetlennek és dühösnek érzi magát. Nem tudta, mire számítson, de sok jóra nem mert. Még mindig tiszta szívéből szerette a nőt, akit a polgármester házában pillantott meg közel huszonnégy évvel ezelőtt.

- Először menjünk a Mary’sbe – szólalt meg, majd kissé elgondolkodva folytatta – nem is tudom… meg van még a hely? – kérdezte.

- Igen. Szerintem már vagy ötven éve működik - válaszolta Hørhe .

Szokatlan érzés volt megint egyszerű farmerban és pólóban lenni. Nem vitte túlzásba az átöltözést. Egy bőrdzsekit vett még magához, ami jól jöhet éjszaka. Amikor leparkoltak a falatozó előtt, olyan érzése volt, mintha csak percek teltek volna el, amióta utoljára itt járt. Persze az is átfutott az agyán, hogy talán nem kellene találkoznia olyanokkal, akik felismerhetik, bár erre egyre kevesebb esélye volt. Csak még pár percet kért az élettől, és mindent megmagyaráz Annie-nek. Már, amit egyáltanán meg lehet. És ha egyáltalán végighallgatja.

A bejárati ajtón ugyanaz a csengő szólalt meg, ami régen. Belépve, mintha valóban megállt volna az idő. Látszott, hogy az étkezde fel van újítva, de mintha szándékosan törekedtek volna a régi stílus megtartására, és szinte ugyanazt a dizájnt elővarázsolva készítsék el a berendezést. Kísérteties volt.

Odasétáltak a pulthoz és várták, hogy sorra kerüljenek.

- Jó napot! – szólalt meg a pultos lány. – Egy pillanat, csak befejezem ezt a rendelést – rájuk mosolygott és még kacsintott is egyet Hørhe  felé, amikor pohárral a kezében elindult az üdítős csapok felé.

Szórakozottan ringatta a csípőjét, szemmel láthatóan jól szórakozott valamin. Jó volt ránézni, mintha a helyiséget is feltöltötte volna a jókedve energiával.

Demęrø türelmetlenül kocogtatta az ujjait a pulton. Mielőtt bejöttek, még jó ötletnek tartotta, hogy vigyen a kedvenc sütijükből Ann-nek, de már nem volt benne biztos. Igazából, semmiben nem volt biztos.

Hørhe  is érezte, hogy barátja csak húzni szeretné még kicsit az időt, ezért óvatosan – tündi nyelven, hogy senki ne értse – megkérdezte, miért akart bejönni ide.

- Wâ Muştèd Kąm Îð?

- Çak vışk kęk fô Ann – válaszolt halkan a süteményre utalva.

- Yă Ťâm Hûß – jelezte Hørhe  az időhúzást.

- Î Şink, Îğ Îzõř Łeş – mondta Demęrø . Remélte, hogy ezzel könnyít a helyzetén.

- Ňîç Ťâm – hívta fel a figyelmét a parancsnok.

A lány a pult mögött felfigyelt a férfiak furcsa párbeszédére. Egy teljesen ismeretlen nyelvet használtak, de nagyon érdekesen csengett a fülének.

- Messziről jöttek? – kérdezte. – Olyan különlegesen beszélnek – még a kezével is köröket rajzolt a szája köré, amikor ezt mondta. Annyira elbűvölte az érdekes hangzása.

- Igen – mondta Hørhe, de nem forszírozta a részleteket.

Néma csend telepedett rájuk. A lány eszmélt fel hamarabb és kimentette magát.

- Elnézést, ezeket ki kell vinnem. Mindjárt visszajövök – mosolyogva indult el az italokkal az asztalok között.

A két férfi összenézett. Demęrø  tudta, hogy a másiknak igaza van, de szüksége volt még arra a néhány percre, amit a vásárlással nyer.

- Üdvözletem! Miben segíthetek? – lépett eléjük egy fiatal férfi, aki szintén a Mary’s egyenruhájában feszített.

- Helló! Van még karamellás kockájuk? Elég régen jártam erre, de úgy emlékszem, az nagyon jó volt – kérdezte Demęrø . Igyekezett udvarias lenni, nem akarta felhívni magukra a figyelmet.

- Naná, hogy van! – horkant fel a srác. – Az a Mary’s egyik védjegye. Sosem fogyunk ki belőle – mondta széles vigyorral az arcán.

Hogy itt mindenki milyen rohadt vidám!

- Kettőt kérünk. Elvisszük.

- Máris hozom – mondta a fiú és eltűnt az egyik átjáróban.

Demęrø  egyre morcosabb lett. Percekkel később megkapták a süteményt, fizettek és otthagyták a falatozót. Beültek a kocsiba és tovább indultak. A férfi nagy levegőt vett. Már csak pillanatok választották el a nagy belépőtől.

Hørhe  a nő házától néhány méterre állította le az autót, Demęrø  egyedül kiszállt. Amikor elindult a bejárat felé, Annie éppen akkor lépett ki az ajtón. Háttal neki kulcsra zárta azt, majd amikor megfordulva felemelte a tekintetét szembe találta magát a férfival, aki elhagyta és akit hiába keresett az elmúlt egy évben. Akit mindennél jobban akart gyűlölni, de képtelen volt rá.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.