2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA, BA

A jótékony feketeség lassan kúszott tova, amikor tisztulni kezdett a lány tudata. Először a levegő orrfacsaró bűze jutott el a hozzá, azután a közelben valahol a mennyezeti csövekről cseppenként aláhulló víz hangja.

Csöpp…

Csöpp…

Csöpp…

Egy rágcsáló szaladt végig a szemközti fal tövében. Apró körmeinek hangja visszhangot vert a sötét pince csendjében.

A legapróbb mozdulatra is éles fájdalom hasított belé. Minden porcikája lüktetett. Bőre hol lehorzsolódott, hol pedig vágásokkal vegyes kékeszöld foltok tarkították. Láthatatlan zúzódások késként hasító fájdalma szorította össze meggyötört testét.

Időérzékét régen elveszítette. Nem tudta, mióta lehet fogságban. Hónapok, talán évek óta. Néha a tudata is elhagyta - mint most is - és soha senki nem mondta meg, mennyi időre. Már azt sem értette, miért nem engedik meghalni. A fogva tartója olyan dolgokat akart megkapni tőle, amikkel ő nem rendelkezett. Először nem is értette. Azt hitte, teljesen őrült. Varázserőkről és jóslatokról hadovált neki. De aztán megmutatta a sajátját és attól a kíntól, amit akkor érzett, már nem gondolta többé, hogy bolond. Akkor már csak azért adott hálát, hogy egyedül őt kapta el. Legalábbis ebben bízott. Hogy Heath és a többiek otthon vannak. Biztonságban.

Nem akart belegondolni abba, mi lett velük az eltűnése után. Keresik még? Hisznek abban, hogy él? Meggyászolták? Imádkozott, hogy soha, de soha ne kerüljenek szembe ezzel a szörnyeteggel.

Fogytán volt az ereje. Igazából azt sem tudta, honnan voltak még tartalékai. Most, hogy megint magához tért, hamarosan újabb kör kezdődik a pokolban.

Nem sokkal később meghallotta a közeledő lépteket. Az ajtó nyikorogva kinyílt, a kinti tompa fény váratlanul tört utat magának az ablaktalan helyiségben. Elrántotta a fejét az ellenkező irányba, de meggondolatlanságának súlyos ára volt. Hatalmas nyögéssel adta az érkező tudomására, hogy a túl gyors mozdulat mekkora fájdalommal járt.

- Egyél! – hangzott az utasítás, majd amilyen hirtelen jött, úgy távozott a látogató.

Nem igazán érdekelte, mit kapott. Nem állt szándékában megenni. El akarta engedni ezt a világot. Tudta, hogy nem képes még egy kínzást elviselni. Fájtak a végtagjai. Zsibbadt a teste. Hasogatott a feje. Legjobban azonban a lelke tört össze. Amiket mondott neki a szörnyeteg, még ha igazak lennének is, akkor sem akarna segíteni neki. Ha tudná, mit akar tőle, akkor sem adná oda neki. Nem gondolta, hogy valaha találkozik a gonoszság és a gyötrelem élő megtestesítőjével, de megtörtént. Csak az alkalomra várt, mikor vethet véget az egésznek. Hamarosan. Eljön a pillanat és megtalálja a módját.

***

Ðerògáh a szobája sötétjében ült. Az ablakon nézett ki, és várta a percet, amikor Pixie újra magához tér. Érezte, hogy a lány hamarosan megtörik és végre eléri a célját. Erősebb volt, mint eleinte hitte. Több, mint egy évig tartott, hogy betörje. Az utóbbi hónapok kínzása viszont úgy tűnt, eredményt hozott. A teste tűrőképességének határáig sodorta a lányt. Az volt a célja, hogy elérje azt a pontot, ahol a benne szunnyadó erő végre életre kel.

Pixie nem hitte, hogy rendelkezik bármiféle varázslattal, de ő tudta, hogy ez nem így van. Pontosan tudta, ki ez a lány, és azt is, hogy csak akkor tudja előhívni a benne eltemetett erőt, ha olyan helyre viszi, ahol még nem járt. El kellett érnie, hogy szélsőséges érzései összezavarják és a végletekig felkorbácsolják a tüzét. Közel járt. Nagyon közel. De még nem találta meg azt, ami végül átlöki a lányt azon a bizonyos határon.

Nemrég érkezett a hír az egyik emberétől, hogy a kapu közelében mozgolódást észleltek. Ez pedig azt jelentette, hogy a Tûnðik olyan információhoz jutottak, ami közelebb vezette őket hozzá. Vagyis fogytán az ideje. Végleg meg kell törnie a lányt. Olyan erő birtokába kerülhet, amire egy évezrede nem volt példa. Megtörte a testét. Jöjjön tehát a következő lépés.

Elhagyta a szobát és elindult lefelé a széles lépcsőn. A hatalmas nappali közepén már várta Peter, aki a lányt felügyelte.

- Mióta van ébren? - kérdezte minden bevezető nélkül, amint belépett az ajtón.

- Negyed órája - érkezett a válasz. - Kapott ételt, de hozzá sem nyúlt.

- Persze, hogy nem. Nem akar felerősödni. Rendben, hozzátok fel a szobába! Küldd be Solange-t! Mosdassa meg és adjon neki tiszta ruhát! De továbbra se szólhat hozzá senki. Nem jöhet ki a szobából! Egy óra múlva visszajövök, addigra legyen minden elintézve!

- Értettem, uram! - mondta a férfi és miután fejet hajtott, távozott.

Ðerògáh elégedett volt. Most már csak egy dolog hiányzott. Az, ami majd elindítja a változást. Újabb embervadászat indul. Szüksége van arra, aki elég fontos ahhoz, hogy a lány lángra lobbanjon érte.

***

Csend. Bűz. Mocsok. Néma sötétben töltött percek és órák. Pixie nem tudta, mit akar elérni a férfi, de már nem is érdekelte. Néha azon kapta magát, hogy az otthonára gondolt. Ebbe a képbe kapaszkodva élte túl az egymást követő napokat. Az utóbbi időben már úgy nyelte el a sötétség, hogy nem tudta, visszatér-e onnan valaha. Az ember könyvekben és filmekben hall csak ilyet. Amikor valaki tudata eljut arra a pontra, hogy feladja. Hogy elveszít minden kapaszkodót. A feketeség elrabolja tőle a hitét és az élni akarását. Csak feküdt a koszos, szakadt matracon és bámulta a semmit. Ruhája olyan lehetett, mint alatta a hevenyészett ágya; bűzlött és elszakadt. Sötét haja csomókba tapadva terült el körülötte vagy ragadt az arcához. Már nem tudta megmondani, a sár vagy a saját vére a több rajta. Nem is baj, hogy nem jutott be semmi fény. Elszörnyedne, ha látná saját magát. Nem mozdult. Tartalékolta az erejét, bár azt már nem tudta, mire. Valahonnan rózsa illatát hozta egy apró légmozgás, ami a fal repedésein szökött be hozzá. Hihetetlen volt már a gondolat is, hogy ebbe a fájdalmasan kínzó valóságba belopózhat egy ilyen csodálatos dolog. Szerette a rózsát. A sárga volt a kedvence. Annyira szép volt, élénk, élettel teli, varázslatos és meleg. Azt akarta hinni, hogy a fal túloldalán egy virágos kert terül el. Egy szikrázóan színes, illatos liget, ami fittyet hány a körülötte tomboló gonoszságra. Persze a lelke mélyén tudta, az egész csupán a képzelete szüleménye, ami még most is óvni próbálja őt és boldog emlékekből merítve csalja meg érzékeit egy-egy röpke pillanatra.

A szeretteire gondolt. Arra, hogy ők épségben vannak. Távol ettől a borzalomtól. Azért imádkozott, hogy ez így legyen. Nem volt hajlandó bármi más lehetőséget beengedni a fejébe. Habár azt, hogy az imáit meghallgatja-e bárki, már nem tudta. Úgy tűnt, nincs odaát senki, és utolsó mentsvárként elmormolt könyörgései süket fülekre találnak. De ez volt az utolsó, ami még megmaradt neki. Ezért ezt mantrázta magában minden ébren töltött pillanatában.

Léptek zaja zavarta meg merengését, majd kattant a zár és ismét fény kúszott be a félig kinyitott ajtón. Két férfi érkezett. Pixie próbált felkészülni a következő órák borzalmaira.

- Hagyjanak! – megkísérelte lerázni magáról az őt megragadó kezeket, de nem volt igazán ereje az ellenkezéshez. – Nem bírok ki ennél többet. Nem bírok… - halt el a hangja miközben tehetetlenül lógott kettejük között. Megemelték és elindultak vele a jól ismert folyosón.

A lány fáradt volt és meggyötört. Az utóbbi időben keményebben és türelmetlenebbül bánt vele a fogvatartója. Elképzelni sem tudta, hogy mit akarhat még, hisz már mindent elvett tőle.

Számolta a lépéseket. Még tíz és odaérnek borzalmai színterére. A másik szoba, ahol nem létezett más csak a fájdalom.

Még három, kettő, egy... Tovább mentek. Egyenesen a folyosón. Kinyitotta a szemét és próbált fókuszálni. Nem volt könnyű a teljesen sötét szoba után. Elszámolta volna magát? De akkor is oda kellett volna már érniük. Lépcsők következtek. Sose voltak eddig lépcsők. Hová viszik? Eddig tartott a szörnyeteg türelme? Végre feladta. Most elviszik és megölik. Vége lesz. Vége a fájdalomnak. Pixie fejét a mellkasára ejtette, szemét lehunyta. Már nem akarta tudni, merre lesz a vesztőhelye. Vége lesz. Csak ezt hallotta a fejében. Teste elernyedt, halk sóhaj hagyta el a száját és egy könnycsepp indult el az arcán lefelé. Nem számolta többé a lépéseket. Csak azt várta, hogy újra magába fogadja a sötétség. Ezúttal örökre. 

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.