2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

Pixie mindent érzékelt egyszerre: a saját szívdobogását, a furcsa bizsergést a testében, a levegő mozgását, egy kismadár énekét a kertből, az ajtaja előtt álló férfi levegővételeit. Szunnyadó tûnði öröksége életre kelt benne és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amikkel eddig csak a mesékben találkozott. Kiélesedett a hallása, a szaglása, esküdni mert volna rá, hogy az ízlelése is olyan kifinomult lett, mint senki emberfiáé ezen a földön.

Egy nő sürgölődött körülötte, fiók csusszant a helyére, puha anyag suhogása hallatszott, majd egy szék lábának halk nyikordulása a padlón. Apró, de határozott léptek, enyhe visszhang, víz csobogása egy üvegpohárban. A lépések közeledtek, pohár alja koppant a fán, majd csend. Ruha neszezése, övcsat kattanása, fegyver fémes súrlódása, amint a tokjába csúszik. Halk levegővételek, kicsit szapora szívritmus, majd egy határozott, mély levegő, lassuló szívverés és a légzés helyreállt. Ajtó nyitódott, majd bezárult. Suttogva elhangzó utasítások: „Ha mozgolódást hallasz, vagy bármi jelét látod, hogy ébren van, azonnal szólj!” Apró mozdulat volt a válasz, majd az ismerős lépések távolodni kezdtek…

Pixie lassan nyitotta ki a szemét. Szokta új testét, új életét, a lehetőségeit és a gondolatot, hogy minden megváltozott. Azt egyelőre nem tudta eldönteni, jó vagy rossz irányba, de az biztos volt, hogy semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig. Minden felerősödött körülötte. Megmosolyogtatta a hirtelen jött gondolat, hogy olyan lett, mint Supermen, amikor a Földön a környezet miatt erősebb, gyorsabb és ügyesebb lett. Vagy olyan, mint Bella Swan, miután átváltozott. Látta a hajszálrepedést a plafonon, hallotta az őr légzését, érezte a kertben nyíló rózsa illatát… Rózsa. Imádta a rózsát. Ezt érezte az elmúlt egy évben minden nap. Ez tartotta benne sokszor a lelket. Meg kellett tudnia, honnan ered.

Felült az ágyon, a szélére csusszant, majd talpra állt és az ablakhoz lépett. Legnagyobb megdöbbenésére, egy végtelenül sivár, száraz és gazos kert tárult a szeme elé. Egyetlen sarkot kivéve. Tőle nem is olyan távol, a ház falának egy beeső sarkában csodálatos, élettel teli, burjánzó sárga rózsabokor ontotta a világra fényét. Teljesen irracionálisnak tűnt az egész létezése ebben a halott közegben. Mégis megmosolyogtatta a tudat, hogy milyen csodás élet tud megtelepedni a leglehetetlenebb helyen is. Felemelte a kezét, hogy kinyissa az ablakot, és ekkor döbbent rá, hogy meztelen. Ijedtében nagyot ugrott hátra, el az ablaktól. Körbenézett és meglátta a neki kikészített ruhákat a szoba másik végében egy széken. Egy gazella kecsességével szökkent át az ágyon, termett mellette és másodpercek alatt belebújt a farmerbe és a puha pamutfelsőbe.

Most, hogy kicsit jobban szétnézett, észrevette a fürdőbe vezető ajtót is. Elindult felé abban a reményben, hogy talán kiöblítheti odabent a száját, vagy ha tényleg nagy szerencséje van, még fogkefét is talál. Megállt a tükör előtt. Furcsa kép tárult elé: egyébként sem volt nagydarab, de a lány, aki most visszanézett rá, csontsovány lett az elmúlt év alatt. Kissé beesett szeme, kiálló állkapcsa és kulcscsontja mind az átélt borzalmakra emlékeztették. Ekkor döbbent rá arra is, hogy mi az, ami hiányzik: nem fájt semmije. Végig tapogatta az arcát, lehúzta válláról a ruhát, felemelte a hasánál, megfordult, hogy úgy is szemügyre vegye magát, de nem talált sérülést. Ilyen sokáig feküdt volna? Nem, egészen biztosan nem így történt. De akkor… a nő. Az idegen, aki beszélt hozzá, míg nem volt magánál. Azt mondta: „A benned szunnyadó tûnði vér…” Ez volna a magyarázat? Az oka a gyógyulásnak, a hallásának, a látásának, a kiélesedett érzékeinek? Hát igaz.

Egyetlen kérdése maradt: most mit tegyen? Mert tagadhatatlanul volt benne valami nem evilági. Nem tudta, hogyan adhatná azt oda bárkinek, és nem is igazán akarta egy olyan kegyetlen és gonosz ember kezében tudni, mint, aki fogva tartotta. Lehunyta a szemét, majd vett egy nagy levegőt.

***

A vezér az asztalánál ült és a jelentéseket olvasta, amikor megérezte a tarkóján felkúszó ismerős érzést. Bizseregni kezdett a bőre és libabőr futott végig a vállán, egészen a felkarja közepéig.

Egy tûnði van a közelben.

Lassan felállt, majd az ablakhoz lépett. A birtokra vezető utat kémlelte, de senkit nem látott. Nem véletlenül gyűjtött embereket maga köré. Egyfelől utálta ezt az érzést, másfelől így egyetlen pillanat alatt kiderült, ha valaki megpróbált a közelébe férkőzni.

Megtaláltak volna ezek az alávaló szemetek?

Megnyomta az asztal sarka alatt lévő gombot, mire kitárult a szekrény ajtaja és monitorok egész sora tűnt elő, rajtuk a birtokon elhelyezett kamerák élőképeivel. A berendezés elé lépve váltogatni kezdte rajtuk a megfigyelőpontokat, próbált rájönni, honnan érkezik a fenyegetés.

Semmi.

Hol bujkálsz?

A következő percben megcsapta az orrát egy ismerős illat.

- Peter! – kiáltotta el magát kissé ingerülten. A férfi belépett a nyitott ajtón.

- Igen, uram!

- Mondtam, hogy vágjátok ki azt a kibaszott rózsabokrot az ablakom alól! – szórt villámokat a szeme, amikor elfordult a szekrénytől. Peter egy pillanatra megrogyott az elméjét ért támadás miatt. Elfojtott nyögése jelezte, hogy Ðerògáh mérge jóval nagyobb, mint szokott. Előre görnyedt, fájdalmas hangokat adott ki, de mozdulni nem tudott. Vezére karmai közül nem szökhetett meg senki. Majd engedett a szorítás és újra tudott rendes levegőt venni. Nehezen bár, de megszólalt mielőtt újabb csapást mért volna rá dühöngő főnöke.

- Uram, tegnap kiszedtük a növényt – mondta akadozva. – Semmi nem maradt belőle. Én magam ellenőriztem le – szabadkozott.

- Akkor megmagyaráznád nekem, mégis honnan a fenéből jön ez a rohadt rózsaillat? – kiabált tovább, miközben az ablak felé intett. Ekkor látta meg az üveg előtt lengedező bimbózó virágot. Tekintete ott maradt és csak bámulta a felfelé kúszó leveleket.

- Nem tudom, ez hogyan történhetett, uram. Azonnal intézkedem. A maradék növényt is semmisí… - Ðerògáh a keze egy intésével elhallgattatta a férfit. Szemét nem vette le az ablakról. Közelebb lépett, kinézett az udvarra és ekkor meglátta a közvetlenül az irodája mellett buján virágzó, csodaszép, élettel teli sárga rózsabokrot, amint kúszik az ég felé. Ekkor jött rá, mit is jelent a bizsergés a bőre alatt. Az oly gyűlölt virágillat és az utóbbi időben történt furcsaságok, mind ugyanoda vezethetők vissza: a lányra.

Végre megtörtént. Karnyújtásnyira vagyok a céltól.

Peter halálra vált arccal, türelmesen várta vezére következő lépését. Meglepetésére azonban a férfi elmosolyodott és most már teljesen higgadtan csak ennyit mondott:

- Küldd be Solange-t! – nem is vesztegette tovább az idejét a férfira. Visszafordult az ablakhoz és immár teljesen más szemmel kezdett nézni az annyira gyűlölt növényre.

***

Solange brióst és vajat rakott a tálcára, amire már rákerült egy csésze langyos tea, egy kistányér és szalvéta. Kést nem mert mellé tenni, annyira nem volt bátor. Azért komoly büntetést is kaphatott volna. Még akkor is, ha Pixie-nek lehetősége sem lenne annak használatára. Pedig legszívesebben a teljes konyhai készletet becsempészte volna a lány szobájába, de tudta, nem lenne értelme. Még nem. Miután összekészítette a szerény vacsorát, elindult vele az emeletre. Éppen kilépett a konyhából, amikor meglátta a felé közeledő Petert.

- A vezér magához kéretett – mondta érzelemmentes hangon és már ment is tovább, választ sem várva. Feladatát letudta, és mint egy igazi robot indult is a következőt teljesíteni.

- Kösz – motyogta a lány az orra alatt. Körbenézett, hova tehetné le a tálcát, de végül arra jutott, minek is csinál ebből problémát, hisz maga a nagyvezér kérte meg, hogy gondoskodjon Pixie-ről. Abba pedig a vacsorája is beletartozik. Tovább ment a lépcső aljánál, egyenesen a férfi irodája felé.

Amikor belépett illedelmesen fejet hajtott és csendben várta, hogy kiderüljön, miért kellett idejönnie.

- Magához tért már a lány? – kérdezte Ðerògáh rá se nézve Solange-ra.

- Amikor eljöttem tőle, még nem volt ébren.

- Tudni akarok minden lépéséről. Tudni akarom, hogyan gyógyul, mit eszik, mit gondol, mikor vesz levegőt. Két őr álljon folyamatosan az ajtaja előtt. Egyelőre semmilyen külső inger nem érheti. Nem beszélhetsz hozzá, nem jöhet ki a szobából. Kivéve, ha azt mondom – megfordult és egyenesen ránézett. – A te feladatod lesz gondoskodni róla, hogy ez így is legyen.

- Rendben, ahogy óhajtod – a férfi nem sejthette, milyen elégedettséggel tölti el az új feladat.

- Vidd azt fel neki! – adta ki a parancsot a tálca felé biccentve.

Solange megfordult és elindult a lépcső felé. Nem mert mosolyogni. Nem mert tenni semmit, ami elárulhatta volna egy külső szemlélőnek örömét. Csak ment előre, kezében a tálcával, szívében reménnyel és a bosszú édes érzésével.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.