2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA

Solange a szobában várta, hogy a fiúk felhozzák az alagsorból a lányt. Mikor végre megérkeztek, alig akart hinni a szemének. Pixie nem volt magánál, koszos, véres és rettenetesen büdös volt. Lógott közöttük, mint valami elejtett vad.

- Hozzátok a fürdőbe! Tegyétek egyenesen a kádba! – irányította őket a szoba másik oldala felé. Elég nehezen állta meg, hogy ne tegye szóvá a bánásmódot, de tudta, hogy Ðerògáh ezt kérte tőlük, és ők azt teszik, amit mond nekik. A vezére – mert ő csak ezt a titulust volt hajlandó magára elfogadni – kegyetlen volt és telhetetlen. Nem akarta ennél is jobban maga ellen fordítani. Emellett minden nap várta a pillanatot, amikor eljön az ő ideje, és végre elmenekülhet ebből a pokolból. Tudta, hogy az elmúlt évek tettei és az élet, amit élt nem megbocsátható. Akkor sem, ha az ügy, amiért az áldozatot hozta nemes. De ígéretet tett egyszer, hogy kiviszi innen a testvérét és addig nem nyugszik, amíg ezt véghez nem viszi.

Néma csendben a fal mellett állva megvárta, hogy a férfiak távozzanak, majd becsukta a szoba ajtaját és a fürdőbe ment. Fekete kommandós nadrágban volt, bakancsban, fekete pólóban és a testére mindenhol fegyvertartó hámokat pakolt. Kések, lőfegyverek, tőrök, még egy apró rádió is lógott az övére akasztva. Utóbbiakat most letette a szekrényre és engedni kezdte a meleg vizet a kádba. A lány fölé hajolva óvatosan kihámozta őt szakadt ruháiból, amiket egyenesen a szemetesbe dobott. Amikor meglátta a testét borító sebeket és foltokat – némelyik még vérzett – legszívesebben azonnal lement volna ahhoz a szörnyeteghez és puszta kézzel tépte volna darabokra. De nem tehette. Minden bizonnyal a közelébe sem jutott volna. Amint észreveszi, mik a szándékai, gondolatának erejével olyan kínt küld a testébe, hogy már a küszöbön szó szerint padlót fog és sikítva összeesik. De egyszer majd fordul a kocka. Tudta, hogy eljön az a pillanat, amikor emberére akad az a gazember. És akkor ő mindent megtesz majd, hogy segítsen annak, aki elég erős, hogy felvegye ellene a harcot.

De addig is itt van ez a lány. Csoda, hogy egyáltalán még él. Segítenie kell neki.

***

Pixie éppen egy magazint lapozgatott a konyhapulton, amikor egy mély morgás ütötte meg a fülét. A következő pillanatban Heath elkapta hátulról a derekát és a magasba emelve megpörgette.

- Eressz el! - próbált menekülni, de hiába. Egyszerre sikított és nevetett.

- Eszem ágában sincs – megborzongott a közvetlenül a füle mellől érkező hangtól. – Nem menekülsz.

- Ne csikizz! – kapkodott levegő után, amikor a derekán pihenő kéz lassan elindult felfelé.

- Ó, egészen más terveim vannak veled.

Libabőrös lett, amikor Heath tenyere a melle alatt megállt, majd a másik karjával átölelte és megfordította.

- Miből gondolo… - nem volt lehetősége befejezni. Követelőző ajkak tapadtak az övére. Nem tiltakozott. Ellenállása utolsó szikráját is elfújta a belsejében fellobbanó vágy.

Boldog volt. Mindennél jobban szerette Heath-t. Imádta, amikor cukkolták egymást. Már csak azért is, mert mindig ugyanaz lett a vége. Egymásba fonódtak, összeolvadtak és egy röpke pillanatra nem számított rajtuk kívül semmi és senki.

Lassan vált az emlékkép homályossá, csendessé, majd fakult ki teljesen.

Pixie azt gondolta, a másvilág kapujában lehet valahol. Nem látott és nem érzékelt magán kívül semmit. Vagyis inkább csak a nagy semmit érezte. Először csak lebegett a feketeségben, aztán váratlanul olyan érzés kerítette hatalmába, mintha langyos vízbe merítették volna. Halványan világosodni kezdett a körülötte lévő tér, apránként tisztulni látszott. Úgy érezte apró kezek simogatták és finom illat csapta meg az orrát. Halk dúdolást hallott, hol közelebbről, hol kicsit távolabb, mintha valaki körülötte járkált és neki énekelt volna.

Nem tudta, meddig lesz itt. Igazából abban sem volt biztos, hogy merre tart. De a fájdalom megszűnt és hitte, hogy a kínjainak vége lett. Megbékélt. Elengedte a világot és kész volt átlépni a túlvilágra, bármilyen is legyen az. Tetszett neki a dallam, ami azóta is halkan körülötte lebegett.

Valami azonban megzavarta. Először a körülötte lévő víz csobogására figyelt fel. Próbált rájönni, mi okozhatta, de nem sikerült. Olyan volt a látása, mintha valaki szemüveg nélkül a rossz szemével próbálna tájékozódni. Homályos és zavaros. A furcsa zaj egyre közelebbről jött, majd percekkel később, amikor már egészen közelről hallotta, egy nő szólította meg:

- Tarts ki, gyermekem! Erős vagy és bátor, méltó vagy sorsodhoz. Ígérem, elkísérlek utadon és vigyázom léptedet. Most pedig ébredj! Nyisd ki a szemed és láss! Lásd, amire mindenki más szeme vak volt!

- Várj! Ki vagy? Merre vagy? – kérdezte rekedten. Próbálta elfordítani a fejét, de mintha ólomnehezékek tartották volna testét a felszínen. Se jobbra, se balra nem mozdult. Hiába utasította a tagjait, egyik sem engedelmeskedett.

- Faerie vagyok, Mindenek Őrzője. Feladatot adok neked. A benned szunnyadó Tûnði vér, ami ez idáig életben tartott, most segíteni fog neked, hogy teljesítsd a sorsod.

- Ezt nem értem – szólalt meg ismét a lány. – Hát az a szörnyeteg mégis igazat mondott? – rémület kúszott a gondolatai közé, hisz fogalma sem volt, hol keresse mindazt, ami most már eszerint a nő szerint is benne lakozik. A fogva tartója elvenni akarta tőle, ez a valaki itt mellette pedig csodát vár tőle általa. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem!

- Mindent elmondok neked, amit tudnod kell, ha eljön az idő. Most azonban nem késlekedhetsz. Ébredj, gyermekem! Ébredj! Valakinek szüksége van rád.

Furcsa, eddig nem tapasztalt langyos bizsergés járta át a tagjait. Olyan érzés volt, mintha erő folyna szét a testében. Mintha százszor gyorsabban gyógyulna, mint valaha. Hatalmas adag levegővel szívta tele tüdejét. Olyan eddig nem tapasztalt lendülettel ruházta fel valami, ami szinte repítette előre.

- Ébredj!

Nem tudta, miért, de hitt neki. Tudta, hogy igazat beszélt. Fel kell ébrednie. Valahogy fel kell ébrednie!

***

A testét borító rongyok eltűntek, a langyos víz lassan emelkedett a kádban. Solange halkan dúdolni kezdett, úgy gondolta, ha hallja őt a lány, talán megnyugtatja kicsit. Amennyire csak tudta, egy puha szivaccsal óvatosan letörölte, lemosta a mocskot, az alvadt vért, kitisztította a sebeit. Megmosta a haját, majd leöblítette. Kihúzta a kád dugóját, így nem lepte el Pixiet a koszos víz, ami folyamatosan cserélődött. Egy idő után hagyta, hogy eltűnjön a lefolyóban az összes és új, tiszta vízzel kezdte mosni a karját, a haját és a testét. Amikor úgy gondolta, végzett, puha törölközővel szárította meg, ahol a kádban fekve elérte. Tudta, hogy egyedül kell átvinnie valahogy az ágyra, hacsak nem akarja valamelyik őrt behívni, de nem gondolta, hogy ők is így bánnának vele, így magára vállalta a feladatot. Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz. Pixie nem volt több 165 centinél, és az elmúlt év komoly nyomot hagyott rajta. Rettenetesen sovány lett, látszottak a csontjai ott is, ahol egy egészséges embernél nem kellene. A kádból kiemelni nem volt egyszerű, de aztán már pillanatok alatt átjutottak a szobába. Nyögdécselt kicsit, amikor lefektette az ágyra, valószínűleg a sérülései miatt, de aztán mozdulatlanul ott maradt, ahová tette meggyötört testét.

- Ne félj, kislány! – mondta halkan. – Majd én vigyázok rád. Ðerògáh nem győzhet. Megígérem neked. Nem engedem, hogy úgy legyen. Végleg össze akar törni. Azért hozatott most ide, de te erős vagy. Erősebb, mint ahogy ő hitte. Nem adhatod fel! Kérlek, ne add fel! – könyörgött neki  halkan.

Csendben pakolászott még egy kicsit a szobában, kikészített a fotel karfájára egy váltás ruhát, vizet töltött az éjjeli szekrényen álló pohárba.

Ha még egy pillantást megengedett volna magának a lány felé, mielőtt elhagyta a szobát, észre vehette volna, ahogy szemei nyugtalanul mozognak a szemhéja alatt, amikor megrándul a jobb kezének mutatóujja, vagy hirtelen apró levegőt vesz meglepetésében.

Az ajtón kilépve kulcsra zárta, majd szigorú ábrázatát felöltve a kint posztoló őrhöz fordult.

- Ha mozgolódást hallasz, vagy bármi jelét látod, hogy ébren van, azonnal szólj!

A férfi bólintott, majd Solange elhagyta az emeletet. Elindult, hogy ételt hozzon, amikorra a lány magához tér.

***

Az ajtó túloldalán Pixie kinyitotta a szemét.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.