2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett

Köszönöm segítőim támogatását!

MN

Annie teljesen biztos volt benne, hogy elment az esze. Az emlékei átvették agya felett az uralmat és elé vetítették a férfit, ezzel is még jobban az őrületbe kergetve. Megrázta kissé a fejét, hogy kitisztuljon, de a kép csak nem akart eltűnni. Demęrø ott állt előtte a járdán és egyenesen a szemébe nézett.

- Ez nem a valóság – suttogta maga elé lehunyt szemmel. – Ez nem a valóság…

Azonban hiába pislogott vagy forgatta a fejét, a férfi még mindig ugyanott állt. Mi több, elindult felé. A hirtelen mozdulatra nagy levegőt vett és hátralépett egyet a bejárat felé.

- Elment az eszem – állapította meg. Ha már úgyis a bolondokházába kerül, akár magában is beszélhet.

Demęrø egészen addig közelített, amíg már csak centikre volt tőle. Megállt, majd csendben megszólalt:

- Szia.

Annie csak bámult rá. Arra gondolt, vajon őrültség volna-e visszaköszönni valakinek, aki nincs is ott?

- Szia? – bizonytalansága miatt szinte kérdésnek hangzott ez az egy szó.

- Én vagyok – jött rá a csendes felelet.

A férfi hangja, mint egy hatalmas pöröly csapott le a lénye legbelsőbb pontjára. Egész testében érezte a szíve hatalmas dobbanását, a bőre bizsergését, ahogyan a benne lévő húrok rezonáltak, amikor a hanghullámok elérték őket.

- Hihetetlen, milyen valóságosnak tűnsz - felemelte a jobb kezét, de mielőtt megérinthette volna, megállt.

- Itt vagyok - szólalt meg a férfi ismét és lassan előre lépett.

Ann tenyere hozzáért a mellkasához. A váratlan érzéstől mély levegőt vett, tekintete cikázott a kézfeje és Demęrø arca között. Rádöbbent, hogy a képzelete mégsem tréfálta meg. Nem az emlékeiben tökéletes részletességgel megmaradt képet látja. A férfi itt állt előtte hús-vér valójában. Másodpercek alatt pörgött végig számtalan gondolat a fejében:

Visszatért. Hol volt mostanáig? Miért jött? Tudja-e, hol a lánya? Mi történt Pixie-vel? Miért most?

A következő pillanatban hatalmas pofon csattant a férfi arcán.

Demęrø tisztában volt vele, mennyire megérdemelte, amit kapott. Ez pedig csak fokozta a bűntudatot és a csípős érzést az arcán. Lehajtott fejjel fordult vissza, kereste a szavakat. Mégis mit lehet ilyenkor mondani?

- Beszélnünk kell - nem a legjobb kezdés.

- Egy évvel ezelőtt kellett volna - szűrte a fogai között Ann. A könny, amit alig pár perce sikerült száműznie, visszatért és sokszoros erővel indult útjára, megállíthatatlanul. Dühös volt és csalódott.

- Igen. Már tudom - lesütött szemmel, csendben és tehetetlenül állt a veranda lépcsőjén. – Sajnálom, én...

- Nem megyek vele semmire – keseredett el. – Hamarabb kellett volna. A lányunk túl régóta…

- Sajnálom! - szakította félbe a férfi. - Nem tudtam! Hittem, hogy jobb lesz nektek, ha elmegyek. Biztonságosabb. Élhetőbb. Az istenekre, csak meg akartalak védeni! - kezdett kétségbeesett magyarázkodásba. - Fogalmad sincs, milyen lehetetlennek tűnt megtenni. Hányszor haltam bele a hiányotokba. Elképzelni sem tudod, mit éreztem, amikor ma délelőtt megtudtam, mi történt.

Ann felhúzta a szemöldökét.

- El kellene hinnem, hogy ma tudtad meg? - vonta kérdőre.

- El.

Csak nézett rá és várta a további magyarázatot, mire Demęrø folytatta:

- Ąmerýne főparancsnoka ma reggel érkezett meg hozzánk és elmondta, hogy Pixie-t elrabolták. Igaz, pusztán azért, mert úgy vélte, csak így vagyok hajlandó vele jönni - hátrapillantott az autó felé, a nő követte a tekintetét. - Tudtam, csak akkor leszek képes távol maradni, ha mindent elszakítok. Így hát megtettem. Belehaltam, de megtettem. Százszor inkább döntöttem így, mint láttalak volna holtan. Rettegtem, hogy nem tudlak megvédeni titeket.

- Az eszedbe sem jutott, hogy elmondd? - vágott vissza. - Megbeszélhettük volna. Vállaltam volna.

- Igen, tudom. Eszembe jutott - fancsalodott el Demęrø. - Nem engedhettem, hogy ezt tedd.

Annie nem mondott semmit. Százszor, talán ezerszer is végigzongorázott minden lehetőséget magában. Azt gondolta, sosem fogja megtudni, a számtalan elképzelésből melyik is volt az igaz. Most pedig itt állt előtte az egykori jövője. Gyermeke apja, akit olyan sokáig keresett. Tudta, az egy éve kétségbeesetten várt lehetőség kopogtat az ajtaján. Mérhetetlenül haragudott rá, mégsem tudott mérges lenni. Megértette az indítékait, de nem tudta elfogadni, hogy nélküle hozta meg a döntést. Csak állt előtte némán és nézte, ahogy összetörik a szeme láttára ez a rendíthetetlen férfi. Ismerte őt, talán mindenkinél jobban. Nem számít az eltelt húsz év, ők ketten akkor, régen a lelküket adták egymásnak. Ha mindaz igaz, amit az előbb elmondott neki – és tudta, hogy így van -, akkor isten irgalmazzon mindenkinek, aki útját akarja állni Demęrø-nak, mert nem létezik még egy ember a földön, aki nála elszántabb, erősebb és dühösebb volna. A remény elfeledettnek hitt érzése kelt új életre benne.

Ekkor eszébe jutott a parancsnok. A parkoló autó felé fordult, majd vissza. Segíteni fognak. Most, hogy a férfi tudja mi történt, nem fog nyugodni, amíg meg nem találja a lányát. Ebben teljesen biztos volt. Próbált higgadt fejjel gondolkodni, bár nagyon nem volt könnyű. Az előtte álló férfi a mindent jelentette neki. Vagy talán még annál is többet. Ann attól tartott, nem számít, mennyi idő telt el, ez nem sokat változott. Bár az esze próbálta elhitetni vele, hogy a dolgok már nem ugyanazok, mint régen, de mégis mit kellene tennie, ha a szíve teljesen mást gondol. Lehet, hogy van igazság abban, amit a józan esze próbál a fejébe verni, de vannak dolgok, amik sosem változnak meg.

- Gyere be! - mondta végül. - Ne idekint ácsorogjunk. Ahhoz túl sok mindent kell megmagyaráznod.

Kinyitotta az ajtót és bement. Demęrø nem vitatkozott. Nagy levegőt vett és követte. El sem hitte, hogy itt van, abban a házban, ahol mindig is lennie kellett volna.

A konyhába mentek, ahol Annie a pultra tett két csészét, majd bekapcsolta a kávéfőzőt. Néhány pillanatig a gondolataiba merülve állt, majd megfordult:

- Hívd be! Kár lenne kihagyni a dolog kellemetlen részéből - kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcán, aztán visszafordult, hogy Hørhe-nak is kivegyen egy bögrét.

Néhány perc múlva mind a hárman az asztal körül ültek. Hørhe feszengve, mert remélte, hogy csak akkor kerül rá a sor, miután a másik már megkapta a magáét, Demęrø viszont kicsit megkönnyebbülten, amiért nem egyedül kell szembenéznie a viharral. Ann pedig egyszerre volt feszült és felszabadult, hisz egyetlen pillanat alatt kapta vissza a lehetőséget és a reményt. Arra egyelőre nem mert gondolni, hogy talán a férfit is.

- Hallgatlak titeket - törte meg a csendet. - Miért most? Hol van a lányom? Mit tettek vele? Mikor hozzátok haza? Mindent tudni akarok, amit ti is - hajolt előre. - Szerintem itt már nincs helye mellébeszélésnek.

A két férfi egymásra nézett.

- Oké, akkor segítek - nézett Ann Demęrø-ra. – Kezdheted te. Mondjuk ott, amikor otthagytál a kórházban - húzta mosolyra a száját. Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, hátra dőlt és várt.

- Ahogy feküdtél azon az ágyon… sebesülten. Tehetetlennek éreztem magam, kétségbe estem. Egész éjjel gondolkodtam. Az orvos biztosított róla, hogy nem történt komoly bajod, bár nem sokon múlott. Megrémített, hogy ez bármikor megismétlődhet – Ann szólni akart, mire felemelte a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. – És azt is tudtam – hangsúlyozta -, te sosem hagynád, hogy elmenjek. De akkor, ott, teljesen biztos voltam abban, hogy nincs más választásom. ÉN voltam az, aki odavezette őket hozzád. ÉN voltam, aki bármikor nyomra vezethette őket. És ÉN voltam, aki megakadályozhatta mindezt. Azzal, hogy a közeletekbe sem megyek többé – lehajtotta a fejét, mélyet lélegzett mielőtt folytatta. Az emlékek vasmarokként folytogatták. – Rohadtul nem volt könnyű. Bizonyos értelemben én haltam meg helyettetek. Ezt a terhet évszázadokig cipeltem volna, életem végéig, ha kell. Hidd el, nagyon sok lehetőséget átgondoltam, mégsem találtam olyat, ami rátok nézve biztonságosabb lett volna. Mindennél jobban szeretlek és fon…

- Akkor hogy voltál képes úgy elmenni, hogy még csak hátra sem néztél? – vágott a szavába dühösen Ann.

Demęrø némán bámult rá másodpercekig.

- Soha nem hazudtam neked – válaszolt végül. – Soha nem szűntem meg szeretni titeket. Bármi is tönténjen, most vagy a jövőben, ezen semmi nem változtathat.

Határozottsága és a szemében tükröződő elszántság váratlan örömmel töltötte el a nőt. Nagyon sokszor akarta gyűlölni a férfit. Haragudni, megvetni, eltaszítani. De képtelen volt rá. Mintha valami, mindennél erősebb kötelék tartaná őket össze. Valami eltéphetetlen. Ha tudta volna, hogy mennyire igaza van.

- Megtanultam elfogadni a megváltoztathatatlant - szólalt meg halkan Ann. -  Kerestelek. Sokáig. Kétségbeesetten. Miután Pixie eltűnt, hetekig megállás nélkül bolyongtam a hegyekben, az erdőben – tekintete az emlékezés távolába révedt, majd folytatta. - Megállás nélkül átkoztalak, mert nem jöttél és nem találtalak. Végül feladtam. Elengedtelek. Összetörtem, mert nélküled esélyem sem volt megtalálni őt. Tudom, hogy szenved. Valahol, valaki bántja őt. Olyat akar elvenni tőle, ami nincs nála. Te magad mondtad: ezek az emberek nem ismernek kegyelmet, nem ismernek megalkuvást, és soha nem adják fel –könnyes szemmel nézett a férfira. Mindent meg akart neki mutatni: a fájdalmát, a félelmét, a tehetetlen dühét, az elszántságát, mindent, ami benne kavargott. – Valahol, talán sötétben, hidegben, félelemben várja a segítséget. Tudom, hogy életben van. Érezném, ha nem így lenne.

Csend telepedett közéjük. Végül Hørhe szólalt meg:

- Honnan tudod, hogy nincs nála, ami kell nekik?

Annie felkapta a fejét a váratlan kérdésre.

- Pixie valóban különleges – mosolyodott el. – De nincs benne semmi rendkívüli. Úgy értem, semmi olyan, ami világmegváltó dolgokra tenné képessé. Húsz év alatt egyszer sem tett olyat, ami a tûnði örökségére utalt volna. Talán nem kapott különleges képességet. A képtelen makacsságán kívül – pillantott a lány apjára.

- Makacs volnék? – kérdezte a szemöldökét felhúzva.

- Ezt most komolyan kérdezted? – nézett rá hitetlenkedve, majd elmosolyodott. – Ugyanolyan, mint te. Attól tartok, pont ez a tulajdonsága az, ami most nem segít rajta – szomorodott el.

- Mi van, ha mégis van benne valami, ami ezidáig rejtve volt? Amit azért nem használt, mert nem volt rá szüksége? Vagy egyszerűen csak most jött el az ideje, hogy életre kelljen benne – szólalt meg ismét Hørhe.

- Nem hiszek a jóslatotokban.

- Mi van, ha tévedsz?

- Nem tudom. Ha így van, az segít a lányomon?

- Az attól függ, ő maga hajlandó-e elhinni és képes-e uralni az erejét. Egy dolog biztos: csak akkor tudják elvenni tőle, ha önként adja át valakinek. Erőszakkal nem lehet.

- Vagyis addig kínozzák, amíg meg nem teszi – tette egyértelművé a kimondatlan tényeket Ann. Egyre sürgetőbbnek érezte, hogy végre tegyenek valamit.

Nem válaszolt senki. Egyikük sem akarta kimondani, van esély arra, hogy pontosan ez történik.

- Hol van most? – kérdezte tőlük. – Mit tudtok róla? – nézett Hørhe -ra.

- Sajnos nem eleget – mondta. – Egyelőre csak feltételezés, hogy Ðerògáh raboltatta el, konkrét bizonyíték nincs. Azt tudjuk, hogy nem messze van egy tábora. Szűkítjük a kört, napokon belül kiderül, pontosan hol. A következő lépés lesz kideríteni, a lányotok ott van-e.

Ann hitetlenkedve nézett rá.

- Azt akarod mondani, hogy egy év után abban sem vagytok biztosak, hogy nála van-e Pixie? – szegezte neki a kérdést.

- Most ennyit tudok mondani. Valójában tíz napja szereztem tudomást minderről. Azonnal indultam Demęrø-ért, azután idejöttünk. Először hozzád – nézett a szemébe. – Innen megyünk a felderítő csapathoz. Tőlük fogunk több információt szerezni. Maga a vezér küldött ide – erre a mondatra Demęrø is felkapta a fejét. – Gala határozottan megkért, tegyek meg mindent értetek, a lányodért, és hogy Ðerògáh nem szerezhesse meg, amit akar.

- Persze – szólalt meg Ann gúnyosan. – Az a legfontosabb, hogy meg ne szerezze, amit akar.

- Tudod, hogy nem úgy értettem. De be kell látnod, ha valóban Pixie-vel kel életre a négyszáz éves jövendölés, akkor ezt is szem előtt kell tartanunk – Hørhe megfogta a nő kezét és a két tenyere közé szorította. – Annie! Több, mint húsz éve ismersz. A barátod voltam. El kell hinned, hogy még mindig az vagyok. Azt sem tagadhatom, hogy a birodalmunk parancsnokaként az egyik legfontosabb számomra, hogy megvédjem a népem. A népem, aminek te és a lányod is része vagytok. Nem nyugszom, amíg mindannyiótokat biztonságban nem tudlak.

Ann erre nem tudott mit mondani. Annyi minden történt egyetlen óra leforgása alatt, hogy a benne kavargó érzések között képtelen volt rendet tenni. Jól esett neki, amiket Hørhe róla és Pixie-ről mondott. Érezte, hogy a régi barátság nem tűnt el. Nem is tudta megmagyarázni, miért jutott eszébe, vagy vette rossz néven, hogy a tûnðiket előbbrevalónak tekintik náluk. De az, hogy a férfi gondolkodás nélkül a népe részeként említette őket, valahogy a helyére billentett mindent. Ő sosem gondolt így magukra. Fel sem merült benne, hogy a Demęrø-val közös életük egybeforrasztotta őket Ąmerýne népével is. Az, hogy a parancsnok ezt hangosan kimondta, valahogyan megnyugtatta és bizonyossággal árasztotta el. Talán valóban korábban kellett volna jönniük, hamarabb megtalálni a lányát, időben kimenekíteni, nem elvesztegetni az elmúlt évet. De ezen már nem tud változtatni. Arra kell koncentrálnia, ami most történik. Együtt sikerül majd megtalálniuk Pixie-t.

- Akkor induljunk! – mondta határozottan.

A két férfi egyszerre nézett rá és szólalt meg:

- Hova? – kérdezték csodálkozva.

- Hát a felderítőkhöz – mondta, majd felállt. Demęrø úgy nézett rá, mintha valami érthetetlen nyelven beszélne hozzájuk.

- Felejtsd el! – rázta a fejét. – Szó se lehet róla.

- Nem kértem az engedélyed. Egy éve várom, hogy végre történjen valami. Ne húzzuk az időt!– elővette a telefonját. – Majd út közben beteget jelentek – rájuk nézett felhúzott szemöldökkel. – Gyerünk már! – intett a kezével is. – Felesleges vitatkoznotok. Pixie-nek szüksége van ránk – ezzel lezártnak tekintette a dolgot és elindult kifelé. Demęrø és Hørhe egymásra nézett, abban egyetértettek, hogy valóban nincs értelme vitába szállni vele. Felálltak és követték őt.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.