2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Elegem van mindenkiből. Elegem van abból, hogy folyton szekálnak. Rohadtul nem tudnak ezek a szarcsimbókok semmit! Már nem kell olyan sokáig várniuk és megmutatom nekik, igenis helyem van annál a kurva kerekasztalnál. Nem csak születésem jogán, hanem a saját erőmből is.

- Valter, tedd már ki a következő sorozatot! Ne kelljen annyiszor elmondanom, baszki!

Mérgemben még a végén kitekerem a nyakát ennek a szerencsétlennek. Sajnos most minden mozdítható csicskásra szükségem van. Legalább az az előnye megvan ennek itt, hogy tudja, hol a helye. Úgyis én leszek ennek a kibaszott városnak a feje. Mit a városnak, az egész rohadt országnak. Aztán meg jöhet a többi.

Vasárnap van, délután három óra. Aki ma szabadnapos, az nincs itt, aki nem, az meg kint izzad a földeken. Enyém az egész kicseszett üresen kongó pajta. Nem is értem, hogy apám miért erőlteti ezt az egész gazdaságosdit. Ő az egyik legerősebb batván, akit ismerek. Vagy, akit ismernek a ma létező kolóniákban. Mindenki ismeri és féli is az erejét. Erre ő meg öregkorára elveszíti a józan eszét. Még hogy gazdaság. Mióta öt éve a javaslatára köztársaságot csináltak a nemzettségből, mindenki azt teszi, amit csak akar. Felháborító! Minden gyenge és elesett pórnép bemehet a templomokba. Meg segélyt kapnak, hogy ne halljanak éhen. Aki erős, annak van joga életben maradni. Aki nem az, az csak métely a kolónia szívén. Elgyengítenek minket! A vezetőknek meg kell osztani az erejüket és ennek köszönhetően az elmúlt három hónapban már duplájára nőtt a drahnanok támadása a külső falnál. A múlt héten az egyiknek sikerült bejutni a városba. Döbbenet. De most, hogy az erőm ébredezni kezdett, már tudom, mit kell tennem. Nem egy rohadt farmon fogom a kibaszott szalmabálákat dobálni! Az én sorsom nem ez.

- Kész vagyok Dähr.

- Már éppen ideje volt! – förmedek rá a lassúsága miatt.

Erősen koncentrálok. Érzem, ahogy az újonnan megkapott energia a testem minden pontjából elindulva a jobb tenyeremben kezd összegyűlni először csak egy apró aranyszín pontban, majd egyre növekedve egy majd öt centis tűzgömbbé alakul. Minden apró szikráját látom, összekapcsol minket a több évezredes mágia, ami a véremben csörgedezik. Egy határozott mozdulattal az első üres üveg felé lököm és nézem, ahogy az szinte porrá robban szét abban a pillanatban, ahogy találkoznak. Félmosolyra húzom a számat és önelégülten állapítom meg, hogy bár elég későn érkezett meg az ajándékom, de annál gyorsabban haladok a tanulásban.

A következő áldozatom egy söröz doboz. Nem fecsérlem az időmet az energialöketre, ránézek és a gondolatom erejével kapcsolódom össze vele. Egyetlen másodperc is elég, és szinte érzem az alumínium hidegét a kezemben. Minden apró horpadást, a szájának élességét, az üres levegőt a belsejében. Úgy nyomom össze az elhasznált dobozt, mintha nem is húsz méterre állnék tőle, hanem karnyújtásnyira csupán és csak kinyúlnom kellene érte. Ahogyan ujjaim erejét köré fonom és elkezdem szorítani, úgy roppan és gyűrődik össze egyetlen apró fémhulladékká az egész. Elképzelem, ahogy majd mindezt az emberek torkán gyakorolom. Azokén, akik nem hajlandóak megérteni, hogy a népem javát szolgálva bizony áldozatokat kell hozni. És akkor ott, ezek az áldozatok ők lesznek. Mindenki engem fog félni. Mindenki elismeri majd, hogy én vagyok az egyetlen, aki vezetni képes ezt a szarkupacot. Én leszek az, aki végre felemeli a kolóniát oda, ahová már nagyon régen kellett volna. Apám hamarosan megtanulja, hogy a vezetéshez nem gyenge kezek kellenek, hanem határozott és erős akarat. Vasmarok, ha úgy tetszik.

És ez még csak töredéke annak, amit napról napra fedezek fel magamban. 2025. április elsején láttam meg a napvilágot. Ezt persze, azóta sem hagyta elfelednem senki. Majdnem huszonöt éve várom, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor mindenkin bosszút állok, aki kinevetett, vagy gúnyt űzött belőlem. Évekig hallgattam a szemétkedéseket. Azt mondták, túl bolond vagyok, ezért nem kaptam még semmit az istenektől, de ennek most vége lesz. Az utóbbi évek porrá zúzták a türelmem utolsó morzsáit is. Senki nem fog többé kételkedni abban, hogy megkapom-e a nekem járó hatalmat és tiszteletet. Ha maguktól nem ment, majd én erőszakkal veszem el. Mindenki halott ember lesz, aki akárcsak egyszer poént csinált a születésemből. A többiek pedig meg fogják tudni, vagyok olyan erős, mint az apám. Sőt még hatalmasabb leszek, mint bárki volt előttem ezen a bolygón.

Drága apám, élvezd ki az utolsó napjaidat, mert két hét múlva, április elsején teljesen hatalmába kerít az égiektől kapott erőm, és akkor átveszem azt a koronát, amiről te olyan nagylelkűen lemondtál. Vén bolond! De ne aggódj, szép temetésed lesz. Anyám majd biztosan kellően megsirat.

A következő alumínium dobozt feldobom a levegőbe, aztán egy pillanattal később a földhöz préselem olyan erővel, hogy nem marad belőle több, mint egy vékony korong. Mintha a teteje és az alja között eltűnt volna a többi része. Felkacagok a ténytől, hogy mindezt még mindig húsz méter távolságból csináltam.

A következő órában egymás után zúzok szét mindent, amit Valter az elmúlt egy napban összegyűjtött.

- Takaríts fel, mire visszaérnek a munkások! Aztán holnapra keríts még egy adagot! De nem itt fogunk gyakorolni. Elmegyünk messzibb, egy csendesebb helyre. Délután fél négykor legyél a keleti kijárat fölött húsz méterre – majd megfordulok és ott hagyom. Tegye csak a dolgát, azt amire született. Szolgálja az urát.

Utálom, hogy az energiagömbömet nem tudom itt rendesen elereszteni. Pedig az volna a legdurvább játékszerem. Kerestem egy helyet az erdőben, ahol elég sziklás, elzárt és csendes a környék ahhoz, hogy erősebben is elküldhessem rombolni. Kíváncsi vagyok, hogy hol van az én új fegyveremnek a határa. Vagy, hogy van-e neki egyáltalán…

Másnap délután háromnegyed négykor érek a megbeszélt találkozási pontra. Természetesen nem szól Valter egy mukkot sem, jobban is teszi. Elindulunk egy vékony ösvényen a tervezett gyakorló helyszínre. Fák és meredek sziklafalak mellett haladunk el, jó fél órás gyaloglás után érkezünk meg.

- A fal tövébe tedd a dobozokat, egyszerre csak ötöt! Gyerünk már, mint aki él, a rohadt életbe!

Öt percébe is beletelik, mire végez. Esküszöm, az idegeimen táncol ez a szerencsétlen. Csak nehogy ő legyen a következő „doboz”.

Egész jól megy a gyakorlás, először csak kisebb gömböket engedek útjára, felmérem, hogy milyen zajjal és milyen rombolással jár a hatás. Aztán egyre nagyobb és nagyobb adagokkal robbantom szét az üvegeket és dobozokat. Az utolsónál már nem is a kólás üveg robban fel - az úgy porlad el, mintha nem is jelentene akadályt - mögötte a sziklafalból váj ki egy jókora adagot az energiahullám. Hangosan kacagok, amikor elül a por és meglátom, mekkora kár keletkezett a kövekben. Tudom, hogy az erő, amivel dolgoztam még közel sem volt a teljes kapacitásomhoz. Valter, jó kutyához hűen elindul a következő öt üveggel a fal tövébe. Már a harmadikat teszi a földre, amikor a sérült szikla váratlanul megmozdul és a fölötte lévő hatalmas darab elindul a föld felé. Már majdnem kilököm felé az energiámat, hogy félrelökjem, amikor hirtelen elfog a kíváncsiság. Mit képes egy ekkora erővel zuhanó hatalmas kődarab művelni egy ellenállásra képtelen gyenge testtel. Lassan, szinte kockáról kockára nézem végig, ahogy a mázsányi szikla összepréseli Valter nyeszlett testét. Vagyis csak a felét. Szerencsétlenségére azt a felét, ami a létfenntartáshoz kell. Mindössze három másodpercig tartott. Lassan odasétálok felmérni a károkat. Megállapítom, hogy egész szép eredménnyel zárult a kísérlet. Visszafordulok és elindulok a farmra, de mielőtt belépnék a fák közé, még megfordulok és egy legyintéssel éppen elég követ lökök a leomlott nagy után, hogy senki ne vegye észre alatta Valtert.

Halkan mosolygok, amikor eszembe jut a dolog sorsszerűsége, mert éppen erre gondoltam, amikor az az idióta úgy tette a dolgát, mit egy lajhár.

Hát ennyi, aki gyenge és lassú, annak nem privilégiuma a lét. Pont erről beszélek már évek óta. Megnyugtató érzés, ha saját szememmel láthatom, hogy a sors is így gondolja.

Hogy ez nem a sors volt, hanem én? Hát legyen. Tök mindegy, a kettő egy és ugyanaz!

Majd, mielőtt visszaérnék a farmházhoz, halkan megjegyzem magamnak, hogy itt az ideje előléptetni Hank-et.