2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett, Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

MN, AA, BA

Demęrø egy farönkön ülve, egyik lábát felhúzva éppen a tőrét tisztogatta. Ezzel telt az elmúlt jó pár napja. Sorra vette a fegyvereit. Nem akadt olyan fontos tennivaló, ami lekötötte volna őt, vagy a csapata figyelmét és erejét. Az emberei unatkoztak. És aki unatkozik, az elfoglaltságot keres. Elszaporodtak a szóváltások, de a bajtársias verekedések is egyre gyakoribbak lettek a táborban. Mindössze négyen voltak, de amennyi előnye, ugyanannyi hátránya is volt a kis létszámnak. Ezek az emberek harcokban edződtek, lételemük volt a küzdelem. Nem az tartotta életben őket, ha egy helyben toporogtak.

– Ńikô, most te mész el a kapuig! – szólalt meg Hęrô és a csapat legfiatalabb tagja felé fordult.

Kopaszra nyírt feje feltűnő lett volna, ha nem fest rá olyan tarka csíkokat, amiket a dzsungelben harcoló katonák az arcukra szoktak. Az egyenruhával tökéletesen megegyező színű foltoktól teljesen beleolvadt a környezetébe, főleg, ha háttal állt az embernek.

– Egy fenéket! – kontrázott a fiú.

Alacsony, mindössze 165 centis termete - ami egyébként nem volt megszokott a tûnðik között – nem tartotta vissza, hogy ellentmondjon a nála másfél fejjel magasabb bajtársának. Ránézésre megtévesztő volt mindenki számára, hisz senki nem gondolta, hogy ellenfélre akadhat benne. Arra meg aztán végképp nem számítottak, hogy szemmel szinte nem is érzékelhető gyorsaságának köszönhetően pillanatok alatt fegyverez le bárkit, aki ellene mer fordulni.

– De, de – erősködött Hęrô. – Te jössz. Egyébként is, nekem vacsorát kell kerítenem. Menj szépen és ballagj el a kapuig! Gyerünk, indulj már, ideje a következő őrjáratnak! – villantott idétlen vigyort Ńikô felé, aki hátrafogta hosszú szőke haját, majd magához vette a késeit és kis kaliberű pisztolyát. Felállt, és fintorogva elindult a körülbelül kétszázötven méterre lévő kapuhoz a megszokott úton. Fél óránkét megnézte valaki, hogy történt-e változás. Annak ellenére tettek így, hogy megérezték volna, ha bárki átlép a kapun. Nem bíztak semmit a véletlenre. Évtizedek, mi több, esetenként évszázadok tapasztalata intette óvatosságra őket.

Hęrô pedig elindult, hogy csendben elejtsen egy kisebb vadat a fák között, amivel mind jól lakhatnak estére.

– Megint üres kézzel indulsz el? – kérdezte Ðręk, mikor látta, hogy az íj a sátor oldalának támasztva pihen. – Pedig gyakorolhatnád a célba lövést.

– Nem nyitok vitát. Csak azt ölöm meg, ami megérdemli a halált - ezzel távozott.

Hęrô különleges ereje igazán ritka volt. Érezte és értette az állatokat. Szót értett a lovakkal, ha kellett, a kígyókkal, de ha nagyon akarta, egy kecskét is rá tudott venni bármire. Ő mégis csak akkor használta az erejét, ha szüksége volt rá. Olyankor pedig mindig elérte, hogy az állatok szabad akaratukból segítsenek neki. Néha - főleg régebben - persze előfordult, hogy parancsolt valamelyiknek, de erre már több tíz éve nem volt példa. Éppen ezért nem ölt meg egyetlen állatot sem. Sem golyóval, sem nyíllal. Megkereste, elmondta neki, hogy szüksége van rá táplálékként és a bocsánatát kérte mielőtt megállította a szívét. Minden nap így került étel az asztalra. Ðręk kevés olyan elszánt, és ha kell, kegyetlen harcost ismert, mint ő, de az állatokkal mindig tisztelettel bánt. Hálás volt az áldozatukért, amit az ő életben maradása érdekében tettek meg, ha szüksége volt rá. Ðręk pedig megértette ezt. Látta mások érzéseit. Szó szerint a nyelvén érezte az ízét a fájdalomnak, a megbánásnak, vagy a keserűségnek.

– Barátom! Ha nem történik valami, ezek ketten egymást nyírják ki – mondta később Demęrø-nak, miután a két fiatal távozott. – Vagy, ha nem akkor én halok bele a hülyeségeikbe.

A helyzet nem volt egyszerű. Senki nem akart nagy balhét, Demęrø mégis szinte látta a baljós felhőket gyülekezni. Felderítőiktől nem érkezett hír az elmúlt hetekben. Készültségben voltak, mert érezte, hogy ez bármikor megváltozhat. A fák közé kiépített tábor egyszerű volt. Öt, föld színű ponyvából felhúzott sátor, amiből a négy kisebb volt az emberei és a saját lakhelye, a nagyobb pedig a kantin és a megbeszélések, tervezések helyszíne. A két terepjárójuk elrejtve pihent hátrébb a bokrok takarásában. Mindenki egyenruhában volt, felkészülve arra, hogy bármikor harcra kerülhet a sor. A fekete és sötétzöld színű öltözetet, ami tökéletesen beleolvadt a környezetbe, csak az övükön és a hátukon elhelyezett hámok és különböző fegyverek tarkították. Néhány száz méterre a kaputól, ami az emberi világot választotta el Ąmerýne-től, ők voltak az elsődleges védelmi vonal. A négy fős csapat két fiatalabb tagja, Hęrô és Ńikô, évtizedek óta vele voltak, a jobb keze Ðręk, pedig gyerekkoruk óta társa volt a harcban. Ez pedig több, mint háromszáz együtt töltött évet jelentett. Az elmúlt hetekben a fegyvereiket tisztogatták, egymást heccelték. Erejüket fitogtatták, edzettek és járőröztek. Nem sok szórakozási lehetőségük volt, a vadonban semmilyen felesleges technika nem volt velük. Itt a védelemre és a készültségre kellett koncentrálni. Az egyetlen kütyü - a titkosított rádió - csak szükség esetén került elő. Az érzékeikre hagyatkoztak, figyeltek és vártak.

Demęrø gondolataiba merülve bámulta a hegyeket borító erdőt. A fák árnyékában rövid, barna haja szinte feketének tűnt, barna szemei sötétnek és vészjóslónak. Egyenes tartása, és kisugárzása egyértelművé tették, hogy ő a csapat a vezetője. A támaszpontjukat úgy alakították ki, hogy rálátásuk legyen a völgyre és a mélyben húzódó utat szegélyező lankákra is. Az árnyékban pedig észrevétlenül tehették a dolgukat. Mindent láttak, miközben őket nem látta senki.

Hetekkel ezelőtt egy furcsa érzés kerítette hatalmába, amitől nem tudott szabadulni. Tudta jól, hogy egyszer utoléri a sorsa, amelyet oly sok évvel ezelőtt hívott ki maga ellen. Azóta sem beszélt róla senkinek. Rajta kívül csak az a három tûnði ismerte a történetet, aki szemtanúja volt annak, amikor minden elkezdődött. Ha híre menne annak, amit tett, nemcsak megbocsátani nem tudnának neki, de sokan el is fordulnának tőle. Ő hitt a végzetben. Bár harcosként sok mindent nem ismert és nem is értett azokból a dolgokból, amiket a szent emberek a templomaikban műveltek, de abban biztos volt, hogy Faerie mindent lát. Hitte, hogy a Mindenek Őrzője tudja, tiszta szívéből cselekedett. Ez, ha korábban nem is, de a végzet kapujában majd elég lesz, hogy bebocsátást nyerjen. Az a különös bizsergés, amit az utóbbi időben érzett, úgy vélte annak a jele, hogy közeleg az idő. Sejtelme sem volt mindarról az erőről, ami nem is olyan távol a birodalom határaitól éppen szárnyait bontogatta. Sem arról, hogy a benne életre kelő érzés nem más, mint az az eltéphetetlen kötelék, amit a féltve őrzött múltja mementójaként hosszú évek óta magával cipelt, és most őt szólítja.

***

Hørhe a barátja nappalijában állt és az ablakon nézett kifelé. A kőépület hideg homályából kitekinteni az udvarra mindig megnyugtató érzés volt. Sosem tudta megszokni a rideg falak látványát. Hiába próbálta a ház asszonya bútorokkal és szőnyegekkel megtörni a szürke kövek hangulatát. Nem értette, hogy jó barátja, Făhyn, miért vette meg ezt a hatalmas házat. Az ő kedvéért mégis gyakran eljött ide. Együtt nőttek fel, és bár útjaik nem egy irányt vettek, sosem szűntek meg egymás segítségére lenni a bajban.

Ő volt a birodalom védelméért felelős haderő parancsnoka. Ennek köszönhetően közel állt népe vezetőjéhez. Sok információt első kézből tudott meg, hisz az ő dolga volt, hogy minden körülmények között védje és óvja népét. Kényes feladat miatt látogatta most meg egykori bajtársát. Făhyn fivére, Demęrø, az egyik legjobb embere volt, aki a határnál állomásozó csapatának vezetőjeként őrizte Ąmerýne békéjét.

Most pedig vele és néhány fős egységével kell átkelnie a hágón, majd az emberek között megkeresni valakit. Valakit, aki fontos titkot őriz, és veszélybe kerülhet, ha nem figyelmeztetik. Mindezt persze nem mondhatta el barátjának, de arról nem akart hallgatni, hogy annak fivére is vele tart.

Alig öt perc várakozás után Adelînę jelent meg a nappali bejáratában és mosolyogva fogadta a vendéget.

– Hørhe, milyen öröm, hogy látlak! Napok óta nem jártál felénk. A keresztfiad már nagyon hiányolt. Képzeld, legutóbbi látogatásod másnapján majdnem lerúgta a vesémet. Akkor éreztem először, hogy megmozdul. Bele is adott apait-anyait! Igazi erős Tûnði lesz, mint az apja. Meg persze a keresztapja – kacsintott a férfira. Sugárzott róla a boldogság.

– Milyen jó ilyet hallani! – fordult felé Hørhe és közelebb lépett hozzá, mire az asszony megölelte köszöntésképpen.

Domborodó pocakján már látszott, hogyan növekszik benne az új élet, sugárzó mosolyában pedig benne volt minden ígéret, amit a gyermek jövője tartogatott.

– Faerie-nek hála! Férjem tudja már, hogy itt vagy? Úgy vélem, szokás szerint megint a szobájában ragadt a papírjaival és az örökké megoldásra váró gondjaival – mosolyogva nézett a férfira, választ várva.

– Úgy vettem észre, hallotta, amikor megérkeztem, de én is úgy vélem, mint mindig, még befejezi, amit éppen csinál. Nem szeretek hívatlanul beleolvasni senkibe, ha nem muszáj – Hørhe erőssége a mentális kapcsolat volt. Mindig is érzékeny volt mások gondolataira, így nem volt kérdés, hogy ezt a képességet választja, amikor döntenie kellett, milyen irányt vesz az élete. Azt az egy dolgot azonban még a legelején megtanulta, hogy hívatlanul soha senki elméjébe ne lépjen be. Kivéve, ha épp ez volt a dolga. Azonban a saját érdekében csak ezekre a kényszerű kapcsolatokra korlátozta a betekintéseket, hisz neki sem volt könnyű mindazoknak az információknak a birtokában lenni, amiket egyébként mások nem kívántak megosztani senkivel. Ugyanakkor sokszor volt segítségére a képesség, mert nem volt sem Tûnði, sem ember a földön, aki hazudni tudott volna neki.

– Megyek és emlékeztetem rá, hogy itt vagy – szólt Adelînę. Bólintott, erdőzöld szemeit a férfira emelte, majd kezével a hasát simogatva távozott a férje szobája felé.

Néhány perc elteltével Făhyn valóban megjelent és örömmel ölelte magához barátját.

– Bocsáss meg kérlek, az örökös gondok és megoldásra váró panaszok mindig magukkal ragadják a figyelmem. Ismersz, nem nyughatok, amíg nem érek a lista végére – mondta. – Persze a baj az, hogy ez sosem jön el – nevetett hangosan.

– Te sosem változol, Făhyn! – nevetett vele a parancsnok is.

– Mi szél hozott felénk? Hosszú napok óta nem jártál a házamban.

– Ezért is jöttem. A feladataim elszólítanak. Az emberek között kell megkeresnem valakit. Nem tudom, mennyi ideig leszek távol – elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta –, és fivéredet is magammal viszem. – Făhyn nagyon meglepődött. Testvére hosszú évek óta nem hagyta el a birodalom területét.

– Demęrø-t? Hiszen ő nem lépi át a kaput. Még Ğalą vezér parancsára sem volt hajlandó megtenni, most mégis mi változott? – teljesen megdöbbent a hallottakon. Értetlenül nézett barátjára. Várta, hogy magyarázatot adjon.

– Tudod, hogy nem mondhatok el mindent. Fivéred még nem kapta meg a parancsot, magam fogom elmondani neki, amikor odaérek. Biztos vagyok benne, hogy elfogadja majd a feladatát – válaszolta egyszerűen, magyarázat nélkül. – Kérlek, ne kérdezz többet! Barátságunkra tekintettel jöttem el és szóltam neked, hogy elhagyjuk a Tûnði földet. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj bátyádért. Arra kérlek, tartsd ezt meg e falak között! Tudom, hogy megteszed nekem – nyújtotta a kezét a magas szőke férfi felé. Hørhe tudta, hogy így lesz. Kevés ember volt, akiben fenntartások nélkül tudott bízni. Făhyn ilyen volt.

Alig fél óra elteltével, miután megbeszélték az elmúlt napok eseményeit, a parancsnok szabadkozva elbúcsúzott. Mihamarabb indulni akart a táborba, feladata fontosabb volt, mintsem késlekedjen. Való igaz, erről egyelőre csak ketten tudtak. Ő, és aki rábízta a titkot, kit kell megkeresnie. Kit és miért. Ugyanaz, aki sok évvel ezelőtt megmutatta neki, hogy a birodalom sorsa egy Tûnði és egy ember kezébe került. Nekik pedig most újra találkozniuk kell. A sors kerekei forognak. A jövendölés alakot öltött.

A kavicsos feljárón az autó felé haladva egy pillanatra felsejlett a gondolataiban Bařønne és amit napokkal korábban mondott, de gyorsan el is hessegette. Benne nem lehet megbízni. Intett a rá várakozó két katonának, hogy mehetnek, majd beszállt a saját kocsijába és indított.

***

Másfél nappal később, amikor már látni lehetett a hegyet a távolban, ahová igyekeztek, Hørhe a volán mögött ülve mélyet sóhajtott. Amióta elindult Făhyntól, azon törte a fejét, vajon hogyan mondja el Demęrø-nak, hogy vele kell mennie. Tudta, hogy a saját feladatát nem fedheti fel, de eleget kell mondania ahhoz, hogy a férfi mégis vele tartson. Demęrø azóta nem lépett át a kapun, amióta 23 évvel ezelőtt elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett egy emberi nőbe, és ez majdnem az életükbe került. Rettegett tőle, ha legközelebb találkoznak, örökre elveszíti őt. Nehéz szívvel, de meghozta azt a döntést, hogy nem megy többé a közelébe, és ezzel esélyt ad neki egy hosszú, boldog emberi életre. Azt már nem tudhatta, hogy azóta sem keresett másnál vigaszt. Többé nem akarta egyetlen férfi társaságát sem. Tudta, hogy ő az életét igyekezett menteni tettével, de a hiánya és az űr, amit maga után hagyott soha többé nem csillapodott.

Gondolataiban elmerülve ért kíséretével a táborba. A harcosok letették, ami a kezük ügyében volt, felálltak és úgy fogadták őket. Mindenki az érkezőket figyelte. Demęrø sátra mellett állították le a két autót. Éppen akkor szálltak ki, amikor a férfi is kilépett a ponyva alól.

– Légy üdvözölve, Parancsnok! Nem számítottunk jöttödre. Ha magad tetted meg az utat, bizonyára nyomós okod volt rá – mondta barátságos hangon. Örült, hogy látja bajtársát, hisz nagyon régen keresztezték már egymást az útjaik. Aggódva várta a fejleményeket, mert érezte, oka van annak, ha személyesen jelent meg táborukban a férfi.

– Örülök, hogy végre ideértem. Valóban fontos ügyben jöttem – fogott kezet vele. – Kérlek, adj valamit innom, meg sem álltunk az úton csak egyetlen egyszer. Fáradtak vagyunk és éhesek is, de nem pazarolhatom az időnket. Beszélnünk kell!

A két férfi egyszerre lépett be a sátor ajtaján. Demęrø intett Đreknek, hogy gondoskodjon a többiekről és ne zavarja őket senki. Elővett két poharat és tiszta forrásvizet öntött mindkettőbe. A férfi, mielőtt elhagyta volna a sátrat még visszanézett a parancsnokra, majd homlokát ráncolva indult tovább. Észlelte a férfiban tomboló kétség és elszántság keverékét. A benne rejlő erő pedig csak felerősítette mindezt. Érezte a parancsnok kételyeinek kissé kesernyés ízét, amit eltökéltsége tett mégis édessé.

– Tessék, öblítsd le az út porát! – adta oda Demęrø az egyik poharat Hørhe-nak. – Aztán mondd el, miért jöttél!

A férfi nem töprenghetett tovább azon, hogyan és mit mond el.

– Fontos feladatot kaptam. Az emberek közé kell mennem – barátja erre a mondatra felfigyelt, és mintha érezné, hogy a dolog nem arra halad, ahova ő szeretné, lelassította mozdulatait és a parancsnok szemébe nézett. –Veszélybe került valaki. Valaki, aki fontos számunkra. Ki kell derítenünk, mekkora a baj, és segítenünk kell!

– Derítenünk…? Ezt hogy érted?

– Pontosan úgy, ahogy gondolod. Velem kell tartanod – a harcos már tiltakozott volna, amikor Hørhe, kezeit felemelve folytatta mondandóját. – Te vagy most az, aki a leggyorsabban és leghatékonyabban tudsz segíteni nekem. A népünk jövője a tét. Mindent elmondok, de kérlek, ne mondj rögtön nemet, amíg nem hallottad a tényeket!

– Nincs az az ok, amiért én még egyszer beteszem a lábam arra a földre, ezt te is tudod – mondta válaszul egyre ingerültebben. A végén már szinte csak a fogai között szűrtre a szavakat, sötét szemei villámokat szórtak. – Nem megyek oda. Nem kérheted tőlem. Te vagy az egyik, aki az okát is pontosan tudja a döntésemnek. Éppen ezért nem értem, hogy kérheted ezt.

– Mindjárt megérted, barátom. Csak hallgass meg!

– Nem akarok hallani semmit! Nem megyek. Vitának helye nincs – elfordult a kijárat felé. Már lépett volna ki, amikor a másik férfi nyugodt hangon megszólalt mögötte.

– Pixie-t elrabolták – erre a két szóra megdermedt. Mozdulatlanul, kezével a kijárat vászon anyagát szorítva igyekezett levegőt venni. Ruhája anyaga alatt megfeszültek az izmai, légzése lelassult. Majd megfordult és egyenesen Hørhe szemébe nézve halkan szólalt meg.

– Nem hiszek neked. Tudnék róla.

– Nem, nem tudnál. Mégis hogyan tudtad volna meg? Ki szólt volna? Elvágtál minden köteléket. Legalábbis ezt mondod magadnak. Ugyan miért szólt volna neked Annie a lány eltűnéséről, vagy hogyan? Fogalma sincs, hol keressen, vagy hogy találhatna meg. Huszonhárom éve elhagytad, ő pedig azóta azt várja, hogy visszatérj…

– Elég! – kiabált. Dühét és fájdalmát képtelen volt megzabolázni. – Elég legyen! Nem akarom hallani. Aljas vagy és gonosz, ha ilyen hazugsággal akarsz rávenni, hogy veled tartsak! Mégis hogy merészeled…? – észre sem vette és már közvetlenül a férfi előtt állt, szinte összeért a mellkasuk.

– Nem hazudok – Hørhe próbált higgadt hangon megszólalni. Úgy vélte, ez az egyetlen, amit a másik még talán képes meghallani. – A lány eltűnt. Én is csak néhány napja tudok a dologról. Vissza kell mennünk és rá kell jönnünk, hol tartják fogva. Túl fontos, hogy tovább várjunk.

– Ezt meg hogy értsem? Mi az, hogy tovább várjunk? És miért mondod, hogy neked is csak most szóltak? Mégis mióta tűnt el? – mérge egyre csak nőtt, úgy érezte eltitkoltak előle valami nagyon fontosat.

A parancsnok csak állt némán és a férfi szemébe nézve próbálta úgy elmagyarázni a helyzetet, ami nem dühíti fel a másikat még jobban. De rájött, nem tehet semmit, így azt látta a legegyszerűbbnek, ha kerek-perec kimondja az egyszerű igazságot.

– Egy éve.

– TESSÉK??

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Miklós Nikolett

Köszönöm segítőim támogatását!

AA, MN

+18 A történet nyomokban káromkodást tartalmaz! +18

Heath-ből nem látszott semmi, csak az olajos farmere, ahogy a csípőjén lóg, felette a foltos és szintén olajos pólójával, amint majdnem derékig eltűnik a Harley-ban. Bármilyen furcsa, el lehet tűnni egy motor fémváza között is, ha az ember valamit nagyon keres. Neki meg amúgy sem volt nehéz a 177 centis magasságával és atletikus alkatával. Szálkás és vékony teste kifejezetten előny volt, ha szűk helyeken kellett dolgoznia.  

A motor úgy látszik, rendesen feladta a leckét, mert az ajtóban állva Rodger csak a folyamatos szitok áradatot hallotta. Ha nem tudta volna atombiztosan, hogy a barátja milyen szenvedéllyel bütyköli ezeket a vasakat, akkor attól félt volna, hogy az udvar közepén épít belőle tábortüzet a következő bazdmeg után.

- Hé, haver! Beszélj vele rendesebben! Különben sosem fog rád hallgatni. Apád is mindig ezzel jön, lehet, nem ártana megfogadni a tanácsát. Legalább egyszer-kétszer. Franc tudja, még be is válhat – közelebb lépett és próbált rájönni, mi okozhat akkora problémát, ami így kihozza a béketűrésből a srácot, akinek egyébként nem szokása a káromkodás.

- Kussolj, és inkább segíts! Hozd ide azt a tálat, ott, az asztalról! Tedd a motor alá, oda, ahol a kezem van. Olajszivárgással hozták be a kicsikét, csak azt felejtették el közölni, hogy a csövek száz évesek és ha hozzá érek, letörik az egész és orrán-száján folyik majd minden – morogta, és próbálta legalább addig visszatartani valamennyire a szivárgást, amíg az edény alá nem kerül. Semmi kedve nem volt a ragacsos masszát takarítani a padlóról egész este. – Siess már, csúszik az egész és így is alig férek hozzá! Jókor jöttél.

Rodger ugrott és tette, amire kérték. Kicsit fura volt a mozgása, mert nem akarta összekenni magát. Randira készült Reneé-vel. A szokásos szombat esti meneküljünkotthonrólkettesben. Évek óta ezt csinálták és úgy tűnt bejön nekik. Tulajdonképpen ez mentette meg a kapcsolatukat Pixie eltűnése után. De erről persze a fiúk nem beszéltek. Azóta semmi olyanról nem beszéltek, ami előtte történt. Egy dolog volt fontos: vajon hol lehet? Merre keressék? De nem ma, mert ma csak azért ugrott be, hogy üzenjen Frank-nek.

- Figyu, apádnak üzent faterom. Holnap áthozza, amit kért tőle. Mit tudom én, hogy hívják azt a szart. Ti biztos jobban tudjátok, a lényeg, hogy megkért, szóljak be. Egy órája megérkezett és holnap beugrik vele délelőtt. Na, mentem, mert ha elkések, Reneé kitekeri a nyakam.

Heath szája sarka megrándult egy kicsit, és ha nem akart volna komoly arcot vágni, akkor biztosan elröhögi magát.

- Azt ugye tudod, drága barátom, hogy maxi papucs lettél?

- Rohadj meg, Heath! – és már lépett is közelebb. Fejbe akarta vágni, mikor eszébe jutott, ha nem akar nyakig olajos lenni, akkor ez nagyon nem jó ötlet. – Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod? – állt meg a keze a levegőben.

- Te csak menj és kááápráztasd el a szerelmedet valami nyááálas filmmel, róózsával és csokivaaal…. – nyújtotta szándékosan a szavakat. Közben persze teljes mértékben kiélvezve, hogy húzhatja a barátját, mert az nem tud mivel visszavágni. Azért azt is nagyon jól tudta, kamatostul kapja még ezt vissza, ha már nem lesz probléma a motorolaj a ruháján.

- Na, mentem. Holnap beszélünk. Apádnak ne felejts el szólni, különben az enyém nyír ki engem – ezzel kifordult az ajtón és már csak azt lehetett hallani, ahogy felbőg az autó motorja és elhajt.

Heath még akkor is mosolygott, amikor az olajleeresztés után rendet rakott a műhelyben és a világítást lekapcsolva az oldalajtón belépett a házba. Nagyon sok meló lesz még a motorral, de úgy döntött, mára abbahagyja és elteszi magát holnapra. Bármennyire is szerette volna még húzni a dolgot, előbb-utóbb úgyis le kell feküdnie, így hát nagy levegőt vett és otthagyta a vasparipát.

Fél óra múlva már a zuhanyzóból jött kifelé és érezte, mennyire fáradt, de ma valahogy nem volt kedve az éjszakához. Már hetek óta ugyanaz a nyugtalanító álom zavarta meg az éjjeleit és nem tudott rájönni, miért tér vissza folyton. Semmi értelme nem volt, éppen ez bosszantotta a legjobban. Nem igazán érezte magát olyan embernek, akinek egy tóban gondolázó szőke szépségről kellene álmodnia, aki mindenféle érthetetlen dolgot halandzsázik, aztán nyomtalanul elnyeli a sűrű köd, ami mindvégig mintha csak arra várt volna körülötte, hogy gomolyogva körbezárja és magával vigye. Ő azért mégis csak egy férfi. Neki motorokról, autókról meg mindenféle férfias dolgokról kellene álmodnia. Vagy egyáltalán nem is kéne álmodnia. Erre neki minden éjjel visszajön az a nő a hajójával meg a ködével. Mint, aki valamit közölni akar. Sosem hitt az ilyen baromságokban, de most mégis szöget ütött a fejébe az a furcsa érzés, amit nem tudott elűzni, amikor megjelent az álom. Attól félt, Pixie akar üzenni neki, és képtelen megfejteni, mit. Meg attól, hogy kezd megbolondulni és tényleg csak a képzeletében él már a lány. De mégis... Az ő képzelete nem ilyen élénk. Ekkora hülyeséget nem tud kitalálni.

***

Yă Helphę Îmę. Yă Helphę Muştè. Vęßęıñ Vą. Yă Șię! - suttogta a nő. Újra és újra és újra….

Mindig ugyanaz a néhány szó. És ő nem érti. Ha tényleg csak a fejében létezik, akkor miért nem úgy találta ki, hogy értse is? Ez rohadt idegesítő!

Másnap megint izzadtan és lihegve riadt fel. Dühösen, tehetetlenül és zakatoló szívvel. Pixie-re gondolt. Tudta, hogy várja valahol. Segítenie kell, de hogyan? Úgy érezte, megőrül. El kell felejtenie ezt az egészet. Túl kell lépnie a lány elvesztésén. Mégis folyton ott van az az apró gondolat az agya hátsó zugában, hogy de mi van, ha…

- A rohadt életbe! – morogta az arcára szorított tenyerei alatt, majd felkelt és kiment a konyhába kávét főzni. Úgysincs értelme tovább nézni a plafont. Az alvás már teljesen ki van zárva.

Ismét végigjárta gondolatban a teljes forgatókönyvet.

Késve indult a mozihoz, ahol a lány már várta. Sietett, igazából még egy piroson is átment. Az volt a legnagyobb félelme, hogy Pixie majd leharapja a fejét, ha miatta késik le a film elejét. Mikor odaért, már nem találta a lányt. Csalódott volt, de abban bízott, hogy nem hazament, csak nem kint várja, mert bement mielőtt megkezdődött a vetítés. Megvette a jegyét, beosont és próbálta keresni a sötétben, de nem látta sehol. Pedig nem volt tele a terem. Egyébként is, ha lehet, mindig ugyanoda ültek. Egy idő után úgy gondolták, az az ő kis bérelt helyük. De nem volt ott és nem azért, mert már ültek a székeken. A teljes sor üres volt. A lány nem volt bent. Aztán kint is mindent megnézett. Még a Popcornos csajt is megkérte, nézzen be a mosdóba, de az is üresen tátongott. Aki ott volt, mindenki a filmet nézte. Pixie az üzeneteire sem válaszolt. Nem értette, miért kell tíz perc késésből ekkora ügyet csinálni, de nagy levegőt vett és elindult, hogy otthon érje utol. Aztán ő döbbent meg a legjobban, mikor Annie csodálkozva nézett rá a nyitott ajtóból, mert a lánya kb harminc perce elment a mozihoz és azóta nem látta.

- Nem úgy volt, hogy ott találkoztok? – kérdezte.

- De igen. Csak késtem, és szerintem megharagudott – válaszolt a fiú. – Semmi gond, csak meg akar leckéztetni. És attól tartok, meg is érdemlem – húzta el a száját, mit sem sejtve a valóságról.

Heath mérges volt. Miért csinálja ezt, miért kell bújócskát játszania? Homlokráncolva köszönte meg a nőnek a segítséget, majd miután záródott az ajtó, úgy döntött a tornácon várja meg a lányt. Felesleges olyasvalakit keresnie, aki nem akarja, hogy megtalálják. Előbb-utóbb úgyis haza kell jönnie.

Másnap arra ébredt, hogy a szemébe sütnek a nap első sugarai és teljesen elgémberedett az összes testrésze. A kemény fapadon összegörnyedve aludt el, de a lánnyal nem találkozott. Még korán volt, de ha ennyire megharagudott rá, hogy nem is szólt neki, amikor hazaért, akkor talán nem kellene felébresztenie. Jobb lesz, ha később visszajön, és akkor beszél vele. Az se árt, ha előtte lezuhanyozik, így hazament.

Két órával később csörgött a telefon a földszinten. Pár másodperc múlva kopogtak az ajtaján és Frank, Heath apja megkérdezte kintről, egyedül van-e a fiú odabent. Az ajtó kinyílt és a fiú összehúzott szemekkel, kérdőn nézett rá. Mégis ki lenne odabent még? Kiderült, Annie telefonált, és a lányát kereste. Mivel nem ment haza éjjel, így azt gondolta, a fiúval van. Nem akart korábban zavarni, de kicsit azért mérges volt amiért Pixie nem szólt, hogy nem alszik otthon.

A következő huszonnégy órára viszont nem volt hajlandó emlékezni. Képtelen lett volna felidézni a döbbenetet, a felismerést, a fájdalmat, hogy a lány valóban eltűnt. A rendőrök kérdéseit, a gyanakvó tekintetüket, Annie kérdő pillantásait. A kétségbeesését, amiért az emberek nem Pixie-t keresik, hanem őt kérdezgetik? Forró nyom. Mindig ez jutott eszébe. Mindenhol azt sulykolták, a tévében, az iskolában, a felvilágosító hülyeségeken, hogy az idő nagyon fontos! Miért őt nyaggatják? Miért nem a barátnőjét keresik? Egy év telt el, de még mindig ugyanazok a kérdések ordítottak a fejében minden reggel.

A kávéfőző sípolása rántotta vissza a valóságba. Majd keserű félmosoly jelent meg a szája sarkában. Hisz valóság volt az is, ahol a gondolatai az előbb jártak. A szomorú és megkérdőjelezhetetlen valóság. Szinte robot üzemmódban készítette a kávéját és felkészült a napra. Megint meg kell próbálnia túlélni a következőt és elvégezni a munkáját. Hónapok óta nem történt semmi az ügyben, pedig ő minden követ megmozgatott. A rendőrök már szinte rá se néztek, ha bement az őrsre érdeklődni. Az üggyel foglalkozó nyomozó nem tudott mit mondani neki. Fél éve lezárták a nyomozást, őt is arra kérték, hogy engedje el a lányt, mert nem tehet senki semmi többet. Őket is mindig megviselte, ha nem találtak elég nyomot, és nem tudtak válaszokat adni a fájó kérdésekre. Most is ez történt, de sajnos nem tehettek ellene semmit.

Talán ezért is történt így. A fiú utolsó mentsvárként próbált belekapaszkodni a szőke nőbe az álmából. Igaz, bosszantotta, hogy folyton visszatért, és nem értette, miért nem tudja kiverni a fejéből, de közben rettegett attól, ha egyszer nem jön, akkor az utolsó reménye is elveszik.

vége

A történet előző és következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Köszönöm segítőim támogatását!

KÁ, KSZM, AA, MN

  ҉

Üdvözöllek. A nevem Mařøn. Elmesélek neked egy történetet.

Nagyon régen kezdődött, még akkoriban, amikor átvettem a könyvtár irányítását az apámtól. Ő mikor is ment nyugdíjba? Mindig elfelejtem, valamikor az ezerhatszázas évek első felében… Mindegy, a pontos dátum nem is olyan fontos. Az idő úgysem egyformán telik neked és nekem.

Szóval, amikor átvettem a könyvtárat és a történelem-tekercseket, akkor kezdődött minden. És ne mondja nekem senki, hogy a történelem nem ismétli önmagát! Ha valaki tudja, hogy ez mekkora baromság, akkor az én vagyok. Higgy nekem. Benne élek.

Faerie mellett dolgozni nem egy leányálom. Ne érts félre, nagyon szeretem a munkámat. Olyannyira, hogy nem is munkának tartom, ez inkább hivatás. Nem is lennék képes másra bízni a feladataimat. De azt el kell ismerni, hogy nagyon kell ám koncentrálni. Félig nőnek kell lennem, ha ennyi mindenre oda akarok egyszerre figyelni… na jó, azért nő nem leszek, se félig, se sehogy, de hölgyeim én tökéletesen megértem magukat. Nagyon nem egyszerű. De mégis minden percét élvezem!

Emlékszem, már két hete jártam a termeket és próbáltam átlátni a helyet, a rendszert. A tekercseket tanulmányoztam. Éppen azon gondolkoztam, hogy kicsit változtatni kellene a nyilvántartáson, mert túl nagy és kusza az elrendezés. Rengeteg tekercs, végtelennek tűnő keresgélés, nem vezet jóra és csak időpocsékolás. Hát igen, sosem azzal a szemmel akartam felügyelni a könyvtárat és karbantartani a kincseit, amivel az apám. Persze, ő nagyon jól végezte a munkáját, büszkébb nem is lehetnék, és sok mindenben igaza volt, de a rendszer idő közben elavult és igencsak ráfért már egy kis újítás.

Azt próbáltam fejben megálmodni, miként kezdjek neki ennek a nagyon nem kis feladatnak, amikor megéreztem, hogy Faerie látni kíván. Na, ez is egy olyan dolog, ami néha nagyon jól jön, de azért a mai napig meg tud ijeszteni. Amikor éppen elmélyülten dolgozom valamin és ő bekukkant a gondolataim közé és legyint, hogy siessek fel hozzá, mert valamit meg akar beszélni velem. Gondolj csak bele! Mintha valaki mögéd lopózna, és hangosan rád kiáltana, hogy „Mařøn, gyere fel gyorsan, fontos mondandóm van!” Volt, amikor majdnem kiugrottam a cipőmből. Pontosan ez történt akkor is.

Természetesen nem késlekedtem, félbehagytam a feladatom és felsiettem hozzá. Őt azért nem illik megvárakoztatni. Bárhogyan is, ő mindenek őrzője, nem mondasz nemet annak, akit életed kezdete óta hűen szolgálsz.

Az udvaron találtam rá a virágai között, amiket annyira szeret. Amint meglátott olyan hévvel kezdett magyarázni, hogy alig bírtam követni.

- A nővérem megint tervez valamit. Egyszerűen nem tud leállni. Annyira unom már, hogy folyton oda kell figyelnem rá. Miért nem tud megbékélni? Miért akar nekem mindig ártani? – zaklatottabb volt, mint legutóbb és nem tudtam, mivel nyugtathatnám meg. – Láttam a ködben, Mařøn. Ez csak azt jelentheti, hogy be akar jutni. Egyszer már megpróbálta, és a jelek szerint nem vette el a kedvét, hogy nem sikerült. Miért jön? És mikor? Utálom, hogy nem látok mindig mindent időben. Anyánk elég furán osztotta el kettőnk között a tehetségét. Tehetetlennek érzem magam, amikor látom, hogy történik valami, de fogalmam sincs, hogy mikor…

És ebben a pillanatban tökéletesen egyszerre éreztük meg a bajt.                         

- Fuřy! – kiáltottuk, és megiramodtunk a könyvtár felé.

- Uramisten! A tekercsek, érzem, ahogy rongálja a tekercseket! A történelmet nem lehet megváltoztatni! Az bajt fog szülni, hatalmas bajt! – mondtam futás közben kétségbeesetten.

- Kérlek, apámat most ne emlegesd, ő biztosan nem fog tudni segíteni – és ebben a pillanatban vált köddé Faerie, mert rájött, hogy a futásnál gyorsabban kell odaérnie, ha nem akarja, hogy katasztrófába fulladjon a nővére legújabb próbálkozása.

Én meg persze igyekeztem szedni a lábamat, mivel se a ködöt, se mást nem tudtam segítségül hívni. Meg is botlottam egyszer. Majdnem el is estem, amikor a lelkembe hasított az egyik emlékpergamen megsemmisülése. Ezek a papírosok mind a részemmé váltak. Egytől egyig, minden emlék, minden történet és tintafolt az életem része lett, amikor apám nekem adta őket. Nem csak hatalom volt ez, de olyan felelősség, amire méltónak kellett lennem. És ebben a pillanatban attól féltem, elveszítem a jogot, hogy megtarthassam őket. Az életemet akarta valaki tönkretenni. El akarta venni a világtól a múltat. Ekkora sebet nem tudott volna kiheverni. Arról a káoszról nem is beszélve, ami eluralkodik, ha ezt nem tudjuk megakadályozni.

Amikor beértem a nagyterembe már csak azt láttam, amint Fearie szürke felhőbe burkolózva próbálja felvenni a harcot nővére fekete ködével. Ki kellett találnom, hogyan tudnék segíteni neki.

 Gondolkozz Mařøn, gondolkozz!

És ekkor eszembe jutott, hogy ha el tudok osonni jobbra, akkor pont azokhoz a polcokhoz jutok, amik talán hasznomra lehetnek. Próbáltam minél csendesebben megtenni az alig pár métert, ami után már gyorsíthatok majd a lépteimen, de Fuřy így is észrevett és a nővérét félrelökve próbálta rám vetni magát. Ő persze nem hagyta ezt. Örök körforgás volt ez számukra. Az anyjuk a születésükkor egyenlően osztotta el közöttük a hatalmát és ez azt eredményezte, hogy sohasem győzhetett egyikük sem a másik felett. Az pedig, hogy míg Faerie természete barátságos, igazságos, megértő és őszinte volt, addig Fuřy alattomos, rosszindulatú és számító lett, egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetet.

Fuřy a fejébe vette, hogy megkeseríti a testvére életét, Faerie pedig azon volt, hogy ennek mindig elejét vegye. De persze nem mindig sikerült, így elkerülhetetlen volt, hogy időnként egymásnak feszüljenek. Hol szellemileg, hol fizikailag. Most éppen az utóbbi volt soron. Abból, amit láttam a polcok között, azt szűrtem, le, hogy ezúttal azt tervelte ki, a történelem szövetében vág lyukat. Már csak arra kell majd rájönnünk, hogyan juthatott be ilyen könnyen, mert nem hagyhatjuk, hogy ez megismétlődjön.

Ja, hogy a történelem úgyis megismétli önmagát? Hát ismételjen máshogy.

Végre odaértem, ahhoz, amit kerestem. Kinyitottam a papírost és igyekeztem mihamarabb megtalálni azokat a szavakat, amelyek most távozásra késztethetik a betolakodót.

Meg is találtam hamar, de vigyáznom kellett, mert nem volt mindegy, hogyan fogalmazom meg, amit mondani akarok. A ráolvasás és jövendölés nagyon kényes fegyver. Nem is alkalmazza senki, csak, ha valóban nincs más választása. Tudtam, hogy csak egy módja van annak, hogy Fuřy ne kaphassa meg, amit szeretne, mégpedig az, ha az erőt, amire olyan nagyon vágyik, száműzöm innen. Erre pedig a körülményeket tekintve most csak egy lehetőségem volt. Elküldtem a jövőbe, átadtam valakinek, aki reményeim szerint kellő erővel és kitartással bír majd, hogy irányítani tudja, és arra használja, amire hivatott. Nem lehettem biztos benne, hogy így lesz, de időt kellett nyernem. Még akkor is, ha ezzel veszélybe sodortam azt, akit a jövendölés alkalmasnak ítél erre a sorsra. A varázslatban sosem szabad bízni! Így hát nagy levegőt vettem és végig gondoltam, amit mondani akarok. Lesz majd egy gyermek, aki elég bátor és erős lesz, hogy legyőzze a rosszat. Ő fogja birtokolni mindazt, amit most meg kell mentenem. Az erő, ami most szabadon engedtetik, megbújva, titokban száll majd apáról fiúra, anyáról leányra, amíg meg nem találja azt, aki méltó lesz rá. Valakit, aki kapocs lesz a világok között, aki erősebb lesz a legerősebbnél és aki elmossa mindenek határait.

Majd kimondtam hangosan is…

Łeş Ønę ğeřmk, ak Inąph Bątř en Eřs Łeş, høğ Ô Wiň Băď.

Î Ąď fô Høp en Eř, am Ðrąv Až.                 

Î Nø Frę Enğêð Eřt, Amî mğ No Fąnð Až, ak Mętø Łeş Rą.

Kapç Łeş Ô Vłąğk Kõżť, ak Eřsb Łeş as Møşt en ak Bręk Ołvęz Hatąik.

A következő pillanatban megváltozott minden. A két testvér körül elült a furcsa köd, mozdulatlanná dermedtek, ők is megérezték az oly ritka varázslat szelét a levegőben. Faerie hirtelen rám pillantott és megláttam a tekintetében a félelmet és a megadást, hogy amit tettem, bár elkerülhetetlen volt, de veszélyes is. Fuřy egy percig mozdulni sem tudott a dühe és csalódottsága miatt. Aztán egy hatalmas kiáltás kíséretében ismét fekete felhőbe burkolózott és, mint akit elfúj a varázslat szele, másodpercek alatt távozott. Se a nővére, sem én nem akadályoztuk meg, hisz nem lett volna értelme. Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy védjük meg a jövendölést, és amikor elérkezik a pillanat, akkor hogyan védjük meg a gyermeket, aki a jövőt fogja a kezében tartani.

Hát ez történt olyan sok-sok évvel ezelőtt. Hogy mi köze ennek ahhoz, amit el akarok mesélni nektek?

Az nemsokára kiderül. De, ami a legfurcsább, nem is azzal fogom kezdeni, hogy mi történt a jövendöléssel az elmúlt közel négyszáz évben. Most sokkal fontosabb, hogy bemutassak nektek valakit, aki nem is olyan régen kulcsszerepet kapott ebben a szövevényes kis történetben…

vége

A történet következő részeit megtalálod a fejlécben jobb oldalon elhelyezett "A Jövendölés" linkre kattintva.

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Madeline, Tábi édesanyja éppen egy apró tégelybe töltötte az elkészült kenőcsöt, amikor a manó hatalmas lendülettel beszaladt a konyhába.

- Mama! Rendbe raktuk Szófiával a szobámat, most már elindulhatunk a kastélyba? Nagyon szeretnénk még játszani egy kicsit sötétedés előtt – mondta lelkesen. Türelmetlenül várta az indulást.

Az asszony rámosolygott és így válaszolt:

- Persze! Éppen elkészültem a krémmel, amit Anabelle királynénak ígértem a múlt héten. Emlékszel, ugye? A fájó dereka miatt. Biztosan örülni fog, hogy elviszed neki.

- Igen, mama. Szerintem is.

- Ne feledd, Tábi! Amikor megérkeztek, mihamarabb add oda neki! – beletette a kis csomagot a hátizsákba a frissen sütött pogácsa és gyümölcslé mellé. – Most pedig menjetek, és vigyázzatok az úton! Tudod, mit mondok mindig, ne kóboroljatok az erdő fái között!

- Igen, tudom, nehogy eltévedjünk. A pillangóknál állunk csak meg egy rövid időre, hogy találkozzunk Pillével.

Elindultak hát a keletre tartó ösvényen az erdő felé. A manó a vállán cipelte az elemózsiát. A hercegnő pedig vígan szökdécselt mellette.

- Szófia, szerinted Pille anyukája megengedi, hogy ő is velünk jöjjön a kastélyba? Olyan jó lenne együtt végigjátszani a mai napot.

- Ez nagyon jó ötlet! Majd megkérdezzük tőle, ha odaérünk - lelkendezett Szófia.

Már legalább húsz perce úton voltak, amikor észrevettek két őzikét a fák között sétálni.

- Nézd, Tábi! Milyen szépek. Vajon honnan jöhettek? A környéken nem lakik egy őz család sem.

- Gyere, kérdezzük meg! – válaszolta a manó.

Közelebb mentek hát a két gidához és köszöntötték őket.

-  Sziasztok! Én Tábi vagyok. Mi járatban vagytok erre? Talán eltévedtetek?

- Sziasztok! – köszönt vissza egyszerre a két pöttyös hátú őzike.

- Ria vagyok, a testvérem pedig Mia. Nem tévedtünk el. A szüleink a domb mögé mentek élelmet keresni, mi pedig addig itt maradtunk játszani – válaszolta egyikük.

- Az én nevem Szófia – mondta a hercegnő. – Mondd csak, mégis mivel tudtok játszani a fák között? Hisz itt nincs semmi!

- Jaj, dehogyis nincs! – lelkendezett Mia. – Éppen versenyeztünk, amikor ideértetek.

- Versenyeztetek?! – nézett rájuk nagyra nyílt szemekkel Tábi. – Mégis miben?

- Miben, hát mégis miben? Kerekkavicsgyűjtő bajnokságot indítottunk. Még csatlakozhattok, ha akartok – mondta Ria.

- Kerekkacsi micsodát? – csodálkoztak mind a ketten.

- Kerekkavicsgyűjtő bajnokságot. Az avarban kell őket megkeresni. A falevelek között bujkálnak. De nagyon kell ám figyelni, mert csak a teljesen kerek kavics érvényes. Ria mindig próbál csalni – súgta oda az utolsó mondatot Mia, miközben testvére már mutatta is, hogyan keresik az apró köveket az orrukkal a barna levelek alatt.

Tábi és Szófia kuncogni kezdtek a vicces jeleneten, de visszautasították az ajánlatot.

- Igazán izgalmasan hangzik, de nem maradhatunk. Sietnünk kell, és egyébként sem mehetünk be a fák közé.

- Ugyan már, miért nem? – kérdezte csodálkozva Ria. – Itt sokkal több a hely és a kavics is.

- Ha túlságosan messzire megyünk, akkor nem találunk vissza. Fontos feladatunk van, megyünk a királynéhoz – mondta büszkén Tábi.

- Ó, milyen kár – szomorodott el a két gida. – Akkor majd legközelebb játszunk. Reméljük, hamarosan megint találkozunk.

- Ha a szüleitek megengedik, akkor keressetek meg a kastélyban – ajánlotta fel Szófia – megmutatom a kertet és a vár mögötti erdőt. Ott is rendezhetnénk bajnokságot.

- Ez nagyon jó ötlet! – mosolygott Tábi.

Miután elmagyarázták Miának és Riának, hogy merre találják a keleti kastélyt, tovább indultak a pillangók barlangjához. Nemsokára már a bejáratban araszoltak befelé, majd meg is érkeztek a mostanra már oly ismerős nagyterembe. A látvány még mindig szemkápráztató volt. Az apró patak vizén megcsillanó napfény szikrákat vetett a levegőben. A hatalmas szikla tetejéről most is ezerszínű virágba borulva csüngtek a növények. Az éppen pihenő pillangók csapatokba verődve sorakoztak a falakon. Volt, aki elszenderedett, de volt, aki élvezte a napsütést, vagy a víz mellett hűsítette magát. A fiatalok játszottak, vagy táncoltak a virágok körül.

A két jó barát a tekintetével Pillét kereste. Nem kellett sok idő hozzá, hogy észrevegyék, ahogy a patak túloldalán egy harmatcseppet próbál begyűjteni egy fűszállal a kezében.

- Pille! Pille! Megjöttünk! – kiáltotta Szófia.

- Sziasztok! – válaszolta mosolyogva a piciny pillangó és ott hagyva a harmatcseppet, odaröppent hozzájuk. – Akartok segíteni harmatot gyűjteni? Megígértem, hogy viszek egy keveset az óvodába, mert fogytán van a készlet.

- Persze, hogy segítünk! Mutasd meg, mit kell csinálni - mondta Tábi.

Pille megmutatta nekik, hogyan kell óvatosan a levelek hegyéről áttölteni a vízcseppecskéket a kulacsokba. Szorgosan gyűjtögettek egymás mellett, mikor Szófiának eszébe jutott, amiről idefelé úton beszélgettek.

- Pille! Nincs kedved utána velünk jönni a kastélyba? Ott alhatnál te is és akkor mindhárman estig tudnánk játszani a parkban.

- Ez szuper ötlet, de meg kell kérdeznünk anyukámat. Gyertek, segítsetek elvinni ezeket – mutatott a megtelt palackokra. – Ő is ott lesz.

Pille ment elől, mutatta az utat. Kacskaringós ösvényen haladtak, amikor az egyik bokor mögött egy csodás és fénylő kaput vettek észre. Olyan volt, mint azok a virágköltemények, amiket Szófia a kastély kertjében is látott. Vasból kovácsolt boltíven futott felfelé a rózsa telis tele piros és fehér virágokkal. A közepe pedig úgy nézett ki, mint egy vízesés. Annyi volt a különbség csupán, hogy míg a vízesés szinte fehéres színű az alázúduló víz miatt, ez, ami előttük volt, olyan, mint a tó felszíne, átlátszó, és csendes. Elmosódott képként lehetett látni az átjáró mögötti tájat. Pille hátranézett a többiekre, majd mosolyogva hívta őket át a kapun.

Amint beléptek ebbe a titkos és meseszerű világba, ámulva nézett körbe Szófia és Tábi.

Ameddig a szem ellátott színes és fénylő virágok, és világító apró lények, szentjánosbogarak repkedtek. Kisebb csoportokban fák, jobbra egy szikla meredek fala, amin tarka foltokként jelentek meg a csapatokba verődött pillangók százai. Tovább haladva az ösvényen pillantották meg a fénylő szárnyú lepkéket is.

- Pille, hogy lehet, hogy egyes pillangóknak világít a szárnya? – kérdezte Szófia.

- Ők a legidősebb tagjai a családunknak – válaszolta. – Némelyikük már több száz éves. Igaz, erre azért kevés példa van. De minél öregebb valaki, annál csillogóbb a szárnya. Ők a bölcsek, nagyon sok mindent tudnak, és bárkinek segítenek, akinek kérdése, vagy megoldásra váró problémája van. Ők itt élnek Pillangóvárosban. Gondolom, érthető, miért nem akarnak a földi világba átmenni, hisz ott veszélynek lennének kitéve a különlegességük miatt.

- Ez a hely Pillangóváros? – szólalt meg most Tábi.

- Itt mind biztonságban vagyunk, és ide bármikor hazajöhetünk. Ott, arra – mutatott az egyik fa mögé – már lehet látni az óvodát.

A hercegnő és a manó serényen cipelték a kulacsokat Pille után és nyújtogatták a nyakukat, hátha hamarabb meglátják az céljukat.

Néhány méter után egy meseszép kertbe érkeztek. Több tucat gyümölcsfa sorakozott rendezetlen sorokban, egészen a láthatárig. Volt ott mindféle finomság, körte, alma, barack, de még kék és sárga színű szilva is.

- De hát hol vannak a gyerekek? Itt nincs is óvoda – kérdezte Szófia a barátját.

- Dehogy nincs, itt van az orrod előtt – kacagott Pille. – Háromszáznegyvenkettő gyümölcsfánk van, amik az év minden napján hoznak egy gyümölcsöt. Az örökké termő liget a mi óvodánk.

- De hát nem látok egyetlen pillangót sem. Hova bújtak? – a hercegnő egyre kíváncsibb lett, hisz közel s távol nem látott egy teremtett lelket sem hármukon kívül.

- Haha…. – nevetett egyre hangosabban Tábi is, amikor rájött a válaszra. – Szófia! Hiszen a pillangók nem pillangónak születnek. Először aprócska hernyók lesznek, amik nőnek, növögetnek. Amikor elérik a serdülőkort, akkor szárnyakat kapnak és ilyen csodás teremtményekké változnak át. Már emlékszem – mondta – mama mesélte nekem egyszer.

- Így van – helyeselt Pille.

- Oké, oké. De hol vannak most? – nézett rá Szófia kíváncsian.

- Gyere, megmutatom.

Odasétáltak egy gyümölcsöktől roskadozó almafához. Pille felröppent az egyik ágára és megkopogtatta az egyik zöldellő almát. A hercegnő meglepetésére egy apró fej bukkant elő a rajta lévő piciny lyukon.

Pille elővette a nála lévő harmatcseppes butykost és inni adott belőle a kicsi hernyónak. Ő jó nagyokat kortyolva szomját oltotta a friss vízzel, majd visszabújt az odújába pihenni.

- Nahát! – ámuldozott Szófia. – Mindegyik gyümölcsben lakik egy óvodás pillangó?

- Majdnem mindegyikben. Nem is tudom, hogy most pontosan mennyien vannak. Mama biztosan megmondja, ő vigyáz rájuk minden nap.

Ahogy ezt kimondta, Pille mamája meg is érkezett. Az egyik fa mögül szállt alá és egyenesen mellettük állt meg.

- Sziasztok! Jaj, milyen kedves tőletek, hogy segítettetek friss harmatot hozni a kicsiknek. Folyton szomjasak. Néha úgy érzem, a világ összes harmatcseppje nem lenne elég ezeknek a rosszcsontoknak – mondta és fülig érő mosollyal köszöntötte a vendégeket. – Tália vagyok, Pille mamája. Nagyon sokat mesélt már rólatok. Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatok veletek.

- Csókolom, mi is nagyon örülünk – mondták kórusban.

- Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, Pille eljöhetne-e velünk a keleti kastélyba, hogy együtt játszhassunk ma a kertben? – kérdezte Szófia. – A szüleim szívesen látják őt is ma éjszakára, holnap pedig hazafelé, megint eljövünk Pillangóvárosba, hogy hazakísérjük őt.

- Ó, ez nagyon aranyos ötlet! Menjetek csak, de vigyázzatok nagyon az úton. Adjátok át üdvözletemet a királynak és a királynénak.

- Nagyon köszönjük! – lelkendezett a három jó barát. – Természetesen átadjuk. Indulunk is, hogy minél hamarabb odaérjünk.

Elindult hát a kis csapat vissza a kapuhoz, majd a barlangon át ki az erdő fái közé, hogy útjukat folytatva megérkezzenek végre a király kastélyába.

Már az ösvényen haladtak, amikor Tábinak korgó gyomra eszébe juttatta a hátizsákját, benne a pogácsával és a frissen facsart gyümölcslével.

- Várjatok egy kicsit! Pihenjünk meg itt, ennél a fatörzsnél – elővette az elemózsiát, szétosztotta testvériesen, majd miután mindet megették, a gyümölcslével is megkínálta a barátait.

Jóllakottan és vidáman folytatták útjukat, beszélgettek, énekeltek. Szófia még egy szép csokorra való virágot is szedett az út mentén talált vadvirágokból. Már egy órája úton lehettek, mikor megpillantották a vár legmagasabb tornyát. Elmúlt már dél, így amint beléptek a hatalmas fa kapun, üzentek Szófia szüleinek, hogy megérkeztek, és rögvest a hátsó kert felé vették az irányt.

Nagyon szerettek itt lenni, telis tele volt fákkal és bokrokkal. Mindenfelé színes virágok és labirintusszerű folyosók voltak. Tökéletes hely a bújócskához és hatalmasat lehetett fogócskázni a növények között.

Amint a nap a horizont alá bukott, fáradtan heveredtek le a fűbe és csak nézték a felhők formálta képeket a kék égbolton. Próbálták kitalálni, melyik mit ábrázolhat.

- Szófia! – szólalt meg egy pillanatnyi csend után Tábi. – Olyan furcsa érzésem van. Mintha valamit elfelejtettem volna.

- De hát mit felejtettél el, Tábi? – kérdezte kíváncsian Pille.

- Nem tudom – ült fel a manó, - de nagyon rossz érzés.

Ekkor rápillantott az egyik fa tövében heverő hátizsákra. Felugrott és odaszaladt. Keresgélt a belsejében egy darabig, majd felkiáltott:

- A kenőcs! Mama kenőcse, amit a Királynénak készített! Elfelejtettem – szomorodott el.

- Akkor gyere gyorsan, menjünk azonnal anyukámhoz, és adjuk oda neki!

A hercegnő kézen fogta barátját és húzta magával a hátsó bejárat felé. Pille követte őket a levegőben egészen a bejáratig. Ott Szófia vállára telepedett és így léptek be a kastélyba. Egyenesen Anabelle királynéhoz mentek és bocsánatkérések közepette odaadták neki a gyógyírt.

- Köszönöm a mamádnak, hogy elküldte – mondta kedves hangon a királyné. – Most már biztosan hamar elmúlik ez a csúnya fájdalom a hátamból.

- Röstellem, hogy nem első dolgom volt idehozni, de belefeledkeztem a játékba – vallotta be Tábi.

- Semmi baj, köszönöm, hogy ezt elmondtad. Büszke vagyok rád és hálás is, amiért elhoztad nekem. Az egyenes út és az őszinteség mindig célravezetőbb, mint bármi más. Megyek is és bekenem a hátam.

Ezzel magukra hagyta őket a nagyteremben és visszavonult a szobájába.

- Tábi, bár tényleg nem kellett volna elfelejtenünk, de azért szerintem ezt jól megoldottuk – vonta le a következtetést Pille.

- Igen, szerintem is. Sajnos megfeledkeztünk róla – mondta szomorúan a hercegnő. - Az én hibám is, hiszen tudtam, hogy milyen fontos lett volna hamar odaadni azt a kenőcsöt.

- Nem baj, Szófia! Beismerni a hibánkat mindig jó döntés. És amint eszünkbe jutott, rögtön bepótoltuk.

- Igen – mosolygott vissza a lány. - Az egyenes út és az őszinteség mindig célravezetőbb, mint bármi más.

Az egész napos kirándulástól és a délutáni játéktól bágyadtan indultak a hálószobák felé és alig várták, hogy reggel ott folytassanak mindent, ahol ma este félbehagyták.

Vége

 2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Mese egy elveszett koronáról, egy megtalált barátról és az őszinteség erejéről.

Azoknak a gyerekeknek, és a szüleiknek íródott, akik Otthon Maradtak.

Önként, kényszerűségből, mindegy is.

Köszönet érte Zentai Editnek, aki életre keltette és elénk varázsolta Tábit, Szófiát és a mesés keleti erdő apró lakóit.

Ide kattintva letölthető és kezdődik a varázslat...

 Az eredeti mesét itt tudjátok elolvasni.

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Tábi éppen az eldugott ösvényen szökdécselt hazafelé, amikor halk sírásra lett figyelmes. Majdnem észre sem vette, annyira csendes volt. Amikor egy pillanatra abbahagyta a dúdolászást, megütötte a fülét a szomorú hang. Először nem tudta, hogy mit tegyen, mert anyukája mindig azt mondta neki, hogy nem térhet le az ösvényről soha, nehogy eltévedjen. A lelkiismerete harcot vívott az eszével, hiszen valaki bajban volt és talán csak ő tud segíteni neki. Persze azt is tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A manók évezredek óta éltek a földön úgy, hogy a legtöbb ember nem is tudott a létezésükről. Neki is nagyon kell vigyáznia, rá ne jöjjenek arra, kicsoda is ő valójában.

Körbefordult és figyelt a csendes hüppögésre. Próbálta kideríteni, melyik irányból jöhet a hang. Amikor már úgy gondolta, biztosan tudja, hol keresse, elindult a fák között. Minden levelet, faágat, átlépett kavicsot igyekezett megjegyezni, hogy, amikor visszafelé jön majd, nehogy eltévedjen a sűrűben.

Tizenhárom fa, négy páfrány, hat kavics és három gomba után vette észre az öreg fűzfát, amit beárnyékolt a körülötte sorakozó fák magasra nőtt lombkoronája. Először nagyon furcsának találta, de egyértelmű volt, hogy innen jön a hang. Elképzelni sem tudta, hogy miért sír az öreg fűzfa. Csendben, nehogy megijessze, közelebb lépkedett és megszólalt.

- Szia! Hát te miért sírsz? 

Nem érkezett válasz a kérdésre, de a sírás abbamaradt.

- Hallottam, hogy pityeregsz. Gondoltam, hátha tudok segíteni.

Még mindig nem érkezett semmi válasz.

- Nem akartalak megzavarni. Ne haragudj, kérlek! – mondta a manó megilletődötten.

Már éppen fordult volna vissza az ösvény felé, amikor meghallotta a vékonyka hangot.

- Nem tudsz nekem segíteni. Nagy bajban vagyok és nem merek hazamenni.

- Hazamenni? Hát hol laksz, kedves fűzfa, ha nem itt? – csodálkozott Tábi a szomorúfűz válaszán.

Eltelt egy hosszú perc. Éppen azon kezdett gondolkozni, hogyan tudna segíteni egy ekkor fának hazajutni egy olyan pici manó, mint ő, amikor váratlanul kettényíltak a fa földig lecsüngő ágai és egy vörös hajú aprócska emberlány lépett ki mögüle.

Ez volt aztán az igazi meglepetés! A bajba jutott lélek nem az öreg fa volt, hanem ez a kislány, aki félénken és fejét lehajtva állt előtte. Ruhácskája szegélye piszkos volt a földön üléstől, a haja kócos a szaladgálástól, arca szeplős a napsütésben töltött sok-sok játéktól.

- A keleti kastélyban lakom. De sajnos nem mehetek haza.

- Nem mehetsz? – csodálkozott Tábi nagy kerek szemekkel. – Miért nem? Elküldtek otthonról?

- Jaj, dehogy küldtek. Én csak kijöttem a fák közé játszani – mondta a lány. – Szeretem nézni a madarakat és táncolni szoktam a pillangókkal. Néha a mókusokkal és nyuszikkal bújócskázom. De sajnos elvesztettem a koronámat. Anélkül nem mehetek vissza.

- Ó, nagyon sajnálom! Segíthetek neked megkeresni, ha szeretnéd – ajánlotta fel Tábi a segítségét.

A kislány felemelte a fejét és apró mosoly jelent meg az arcán.

- Megtennéd?

- Persze, hogy megtenném. Tábi vagyok. Együtt biztosan sikerül megtalálni a koronádat – mosolygott vissza magabiztosan. – Neked mi a neved?

- Szófia.

- Mesélj nekem a koronádról! Mondd el, hogy néz ki, milyen nagy és mindent, ami eszedbe jut róla. Úgy könnyebb lesz megtalálni.

- Nagyon szép! Az apukámtól kaptam, aki maga rakta bele a zafír követ, ami a közepét díszíti. Ezüstből készítette a kovács fia, aki pedig nagyon sok apró csillogó ékkővel rakta tele a tiara tetejét. Az enyém nem olyan nagy, mint a szüleimé, nekem csak hercegnői koronám van. Apukám biztosan nagyon mérges lesz, ha nem találom meg.

- De hiszen akkor te Albert király lánya vagy? – csodálkozott Tábi.

Szófia lesütötte a szemét.

- Ezért is nagyon fontos, hogy megtaláljam.

- Egy percig se félj! Meg fogjuk keresni – mondta a kicsiny manó és felszegett fejjel, magabiztosan lépett a hercegnő mellé. – Akkor most azt mondd meg nekem, hogy merre játszottál, amikor kijöttél a palotából? Hol kezdjük a keresést?

A sírós arcocskán máris újra megjelent a vidám mosoly és körbenézve abba az irányba mutatott, amerre utoljára bújócskázott a barátaival. Körülbelül tíz perc séta után meg is érkeztek ahhoz a fához, ahol a mókus család lakott. Megkérdezték tőlük, látták e valahol az elveszett koronát, de sajnos ők nem tudtak segíteni. Abban viszont teljesen biztosak voltak, hogy a játék közben egyszer sem látták Szófia fején a családi ékszert.

Szomorúan bár, de tovább indultak a pillangók irányába, hátha velük több szerencséjük lesz.

- Mondd csak Szófia, miért mondtad, hogy nem mehetsz haza, ha nem találjuk meg a koronádat? – kérdezte Tábi séta közben a hercegnőtől.

- Az apukám biztosan nagyon szomorú lesz, hogy elveszítettem az ajándékát – válaszolta a lány – és én nem akarom, hogy bánatos legyen.

- Nem gondolod, hogy akkor még szomorúbb lesz, ha nem mész haza? – kérdezett vissza a manó.

- Ó, hát ez eddig nem jutott eszembe – ijedt meg a hercegnő, amikor rádöbbent, hogy milyen igaza van Tábinak.

Csendben ballagtak tovább és Szófia egyre inkább kétségbe esett, mert nem tudta, mi tévő legyen, ha nem járnak sikerrel.

- Itt is vagyunk – mondta a lány, amikor egy barlang bejáratához értek. – Idebent laknak a pillangók. Menjünk beljebb és kérdezzük meg őket is, hátha látták valahol.

Óvatosan lépkedve a köveken közelítették meg az üreget. Ahogy egyre beljebb mentek úgy lett egyre sötétebb. Már alig láttak a lábujjuk hegyéig, amikor megálltak.

- Hahó! – szólalt meg Szófia. – A pillangókat keressük, de nem tudunk tovább menni. Idebent nagyon sötét van.

Pár pillanattal később apró pontok kezdtek világítani a falakon. Befelé haladva egymás után villantak fel, megvilágítva a falba vájt folyosót. Közelebb lépve vették észre, hogy szentjánosbogarak siettek a segítségükre.

- Köszönjük szépen! Igazán kedves tőletek, hogy adtok nekünk a fényetekből egy keveset.

- Menjetek csak tovább, néhány méter után a nagyterembe értek. Ott pihennek a pillangók. Biztosan szívesen fogadnak benneteket – mondta az egyikük Szófiának.

Egy jobb kanyar után valóban egy hatalmas teremben találták magukat. A hely gyönyörű volt. A kupola tetején volt egy nagyobbacska nyílás, ahonnan fény és napsütés áradt a helységbe. A kör alakú lyuk pereméről zöldellő indák csüngtek alá, amiket ezer színben pompázó virágok díszítettek. A bal oldalukon a sziklafalban egy repedésen friss forrásvíz csordogált lefelé, ami egy aprócska patakban végződött. Néhány pillangó éppen szomját oltotta a friss vízből, amikor meglátták az újonnan érkezett vendégeket.

- Sziasztok! Mi járatban vagytok? – kérdezte az egyikőjük, amikor a lány vállára repült.

- Szeretnénk a segítségeteket kérni. Elveszítettem a koronámat – mondta szomorúan – és szeretném megkérdezni, hogy délelőtt, amikor együtt táncoltunk a réten, láttátok-e valahol? Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljam.

Egyre többen gyűltek köréjük, de sajnos itt is mindenki azt állította, hogy nem is látták nála a csillogó fejdíszt. A hercegnő egyre kétségbeesettebb lett. Elképzelése sem volt arról, hová lehetett, hisz minden reggel a fejére tette.

Eljöttek hát a barlangból, ahol a barátai megígérték nekik, hogy körbe repülnek az erdőben, és ha meglátják valahol, szólnak neki.

Egyetlen hely volt már csak, ahová mehettek. Továbbsétáltak a fák között, egészen a madarak fészkéig. Ott megkeresték a sárgarigót, Gabrielt, ő volt Szófia legjobb barátja.

- Szia, Gabriel! Nagy bajban vagyok – szólt a hercegnő – elvesztettem a koronámat. Kérlek, segíts nekünk megtalálni. Nélküle nem mehetek haza – szomorodott el, bár már tudta, hogy így is, úgy is haza kell mennie, de nagyon nem szeretett volna apja ajándéka nélkül.

- Sziasztok! Sajnálom, Szófia, de nem tudok segíteni – válaszolt a rigó. – Ma még nem láttam a koronádat. Nem lehet, hogy nem is hoztad magaddal? – kérdezte.

Szófia egy pillanatra elgondolkozott. Nem hitte, hogy így történt, mert minden reggel az első dolga volt, hogy a helyére tette a koronáját. Attól a pillanattól kezdve, hogy apukája azt neki ajándékozta. Éjjel bársonypárnán pihent, de reggel, amikor ő kikelt az ágyából, felkerült a szépen megfésült hosszú, vörös haja tetejére.

- Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem felejtettem még el feltenni a koronámat! – válaszolt picit dühösen. Nem értette, hogy miért gondol ilyeneket a legjobb barátja róla.

Még jobban elszomorodott attól, hogy Gabriel sem tudott nekik segíteni. Nem volt azonban mit tenni, elindultak a kastély felé.

- Ne légy szomorú, Szófia! Apukád biztosan megérti a dolgot. Majd elmondom neki, hogy mi mindent megtettük, hogy megtaláljuk, de sajnos így sem sikerült – próbálta Tábi felvidítani a lányt.

- De ő akkor is szomorú lesz. És én leszek a hibás – mondta a hercegnő.

- Szerintem megérti majd. Gondolj inkább arra, hogy ennek köszönheted, hogy mi találkoztunk. Sosem lehettem volna a barátod, ha nem talállak ott az erdőben sírva a fűzfa alatt.

- Ez igaz, Tábi! Elvesztettem egy koronát, de találtam egy jó barátot az erdőben – mosolyodott el Szófia.

Ahogy egyre közelebb értek a palota bejáratához, meghallották a falak mögötti zúgolódást. Néhány perccel később, amikor beléptek a kapun, meglátták, ahogy az udvar népe, középen a hercegnő szüleivel, nagyon tanácskozik valamin. Nem szerették volna megzavarni a láthatóan fontos megbeszélést, így vártak a hatalmas fa kapuk tövében a fal mellett állva.

- Itt vannak! – szólalt meg az egyik ember a tömegben és egyenesen rájuk mutatott.

Mindenki egyből feléjük fordult. Szófia hirtelen elszégyellte magát. „Biztosan mindenki tudja már, hogy elvesztette a koronáját” – gondolta. Lesütötte a szemét és várta, hogy apja haragja lesújtson rá. A tömeg szétvált, a király és a királyné is meglátta az elkóborolt leányukat.

A következő pillanatban Szófia már csak azt érezte, hogy hatalmas karok ölelik szorosan és anyukája könnyes szemmel simogatja az arcát, miközben azt kérdezgeti tőle, hogy merre járt és miért nem jött haza ilyen sokáig.

A hercegnő annyira meglepődött, hogy nem is tudta, mit válaszoljon. Tábi bökdösni kezdte a könyökével, hogy figyeljen oda rá. Nehezen bár, de elfordította anyjáról a tekintetét és oldalra fordult a manóhoz.

- Mi az, Tábi? Miért lökdösöl? – kérdezte.

- Odanézz, Szófia! Apukád keze! Nézd, mi van a király kezében! – kiáltotta oda neki hatalmas vigyorral az arcán, annak ellenére, hogy közvetlenül mellette állt.

Szófia ekkor lenézett és el sem hitte, amit látott. A király az ő elveszettnek hitt koronáját szorongatta és olyan aggódóan nézett rá, hogy neki összefacsarodott a szíve. Ekkor döbbent rá, hogy valóban itthon hagyta reggel az ajándékot és majdnem nem jött haza, mert azt hitte, hogy elvesztette. Ezzel nagyobb aggodalmat okozva itthon, mint amit a korona miatt gondolt.

Miután mindezt elmesélte a szüleinek töviről hegyire, bemutatta nekik Tábit is és azt is elmondta, hogy mindenki a koronát kereste. Megígérte nekik, hogy soha többé nem csinál ilyen butaságot. Megbeszélték, hogy bármi is történjék, hazajön és tőlük kér először segítséget. Mert bár az is előfordulhat, hogy valóban elvész a korona, de akkor együtt fognak a keresésére indulni. És nem kell azért is aggódnia senkinek, hogy ő merre járhat ilyen sokáig.

Tábit szeretettel fogadták a kastélyban, de hamarosan ő is elbúcsúzott, hiszen neki is haza kellett érni mielőtt az ő anyukája is aggódni kezd érte. Mivel már elkezdett leszállni az alkony és közeledett az éjszakai sötétség, a király egy lovast adott a manó mellé, hogy hamarabb és biztonságban hazaérhessen. Megköszönte a lányának tett segítségét, és megígérte, soha, senki nem fogja elárulni a világnak, hogy egy igazi manó segített a lányuknak hazajutni az elveszettnek hitt korona keresése közben.

Szófia és Tábi igaz barátok lettek és megígérték egymásnak, hogy máskor is találkoznak majd. Elmennek nézni a madarakat, táncolni a pillangókkal, vagy bújócskázni a mókusokkal és a nyuszikkal.

Vége

A mesét Zentai Edit-nek köszönhetően itt meg is hallgathatjátok.

2020 © Tia Mahallt

Minden jog fenntartva!

Jelen történet bármilyen formában történő másolása, sokszorosítása a szerző előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül NEM engedélyezett.

Borító: Tia Mahallt

Elegem van mindenkiből. Elegem van abból, hogy folyton szekálnak. Rohadtul nem tudnak ezek a szarcsimbókok semmit! Már nem kell olyan sokáig várniuk és megmutatom nekik, igenis helyem van annál a kurva kerekasztalnál. Nem csak születésem jogán, hanem a saját erőmből is.

- Valter, tedd már ki a következő sorozatot! Ne kelljen annyiszor elmondanom, baszki!

Mérgemben még a végén kitekerem a nyakát ennek a szerencsétlennek. Sajnos most minden mozdítható csicskásra szükségem van. Legalább az az előnye megvan ennek itt, hogy tudja, hol a helye. Úgyis én leszek ennek a kibaszott városnak a feje. Mit a városnak, az egész rohadt országnak. Aztán meg jöhet a többi.

Vasárnap van, délután három óra. Aki ma szabadnapos, az nincs itt, aki nem, az meg kint izzad a földeken. Enyém az egész kicseszett üresen kongó pajta. Nem is értem, hogy apám miért erőlteti ezt az egész gazdaságosdit. Ő az egyik legerősebb batván, akit ismerek. Vagy, akit ismernek a ma létező kolóniákban. Mindenki ismeri és féli is az erejét. Erre ő meg öregkorára elveszíti a józan eszét. Még hogy gazdaság. Mióta öt éve a javaslatára köztársaságot csináltak a nemzettségből, mindenki azt teszi, amit csak akar. Felháborító! Minden gyenge és elesett pórnép bemehet a templomokba. Meg segélyt kapnak, hogy ne halljanak éhen. Aki erős, annak van joga életben maradni. Aki nem az, az csak métely a kolónia szívén. Elgyengítenek minket! A vezetőknek meg kell osztani az erejüket és ennek köszönhetően az elmúlt három hónapban már duplájára nőtt a drahnanok támadása a külső falnál. A múlt héten az egyiknek sikerült bejutni a városba. Döbbenet. De most, hogy az erőm ébredezni kezdett, már tudom, mit kell tennem. Nem egy rohadt farmon fogom a kibaszott szalmabálákat dobálni! Az én sorsom nem ez.

- Kész vagyok Dähr.

- Már éppen ideje volt! – förmedek rá a lassúsága miatt.

Erősen koncentrálok. Érzem, ahogy az újonnan megkapott energia a testem minden pontjából elindulva a jobb tenyeremben kezd összegyűlni először csak egy apró aranyszín pontban, majd egyre növekedve egy majd öt centis tűzgömbbé alakul. Minden apró szikráját látom, összekapcsol minket a több évezredes mágia, ami a véremben csörgedezik. Egy határozott mozdulattal az első üres üveg felé lököm és nézem, ahogy az szinte porrá robban szét abban a pillanatban, ahogy találkoznak. Félmosolyra húzom a számat és önelégülten állapítom meg, hogy bár elég későn érkezett meg az ajándékom, de annál gyorsabban haladok a tanulásban.

A következő áldozatom egy söröz doboz. Nem fecsérlem az időmet az energialöketre, ránézek és a gondolatom erejével kapcsolódom össze vele. Egyetlen másodperc is elég, és szinte érzem az alumínium hidegét a kezemben. Minden apró horpadást, a szájának élességét, az üres levegőt a belsejében. Úgy nyomom össze az elhasznált dobozt, mintha nem is húsz méterre állnék tőle, hanem karnyújtásnyira csupán és csak kinyúlnom kellene érte. Ahogyan ujjaim erejét köré fonom és elkezdem szorítani, úgy roppan és gyűrődik össze egyetlen apró fémhulladékká az egész. Elképzelem, ahogy majd mindezt az emberek torkán gyakorolom. Azokén, akik nem hajlandóak megérteni, hogy a népem javát szolgálva bizony áldozatokat kell hozni. És akkor ott, ezek az áldozatok ők lesznek. Mindenki engem fog félni. Mindenki elismeri majd, hogy én vagyok az egyetlen, aki vezetni képes ezt a szarkupacot. Én leszek az, aki végre felemeli a kolóniát oda, ahová már nagyon régen kellett volna. Apám hamarosan megtanulja, hogy a vezetéshez nem gyenge kezek kellenek, hanem határozott és erős akarat. Vasmarok, ha úgy tetszik.

És ez még csak töredéke annak, amit napról napra fedezek fel magamban. 2025. április elsején láttam meg a napvilágot. Ezt persze, azóta sem hagyta elfelednem senki. Majdnem huszonöt éve várom, hogy elérkezzen az a pillanat, amikor mindenkin bosszút állok, aki kinevetett, vagy gúnyt űzött belőlem. Évekig hallgattam a szemétkedéseket. Azt mondták, túl bolond vagyok, ezért nem kaptam még semmit az istenektől, de ennek most vége lesz. Az utóbbi évek porrá zúzták a türelmem utolsó morzsáit is. Senki nem fog többé kételkedni abban, hogy megkapom-e a nekem járó hatalmat és tiszteletet. Ha maguktól nem ment, majd én erőszakkal veszem el. Mindenki halott ember lesz, aki akárcsak egyszer poént csinált a születésemből. A többiek pedig meg fogják tudni, vagyok olyan erős, mint az apám. Sőt még hatalmasabb leszek, mint bárki volt előttem ezen a bolygón.

Drága apám, élvezd ki az utolsó napjaidat, mert két hét múlva, április elsején teljesen hatalmába kerít az égiektől kapott erőm, és akkor átveszem azt a koronát, amiről te olyan nagylelkűen lemondtál. Vén bolond! De ne aggódj, szép temetésed lesz. Anyám majd biztosan kellően megsirat.

A következő alumínium dobozt feldobom a levegőbe, aztán egy pillanattal később a földhöz préselem olyan erővel, hogy nem marad belőle több, mint egy vékony korong. Mintha a teteje és az alja között eltűnt volna a többi része. Felkacagok a ténytől, hogy mindezt még mindig húsz méter távolságból csináltam.

A következő órában egymás után zúzok szét mindent, amit Valter az elmúlt egy napban összegyűjtött.

- Takaríts fel, mire visszaérnek a munkások! Aztán holnapra keríts még egy adagot! De nem itt fogunk gyakorolni. Elmegyünk messzibb, egy csendesebb helyre. Délután fél négykor legyél a keleti kijárat fölött húsz méterre – majd megfordulok és ott hagyom. Tegye csak a dolgát, azt amire született. Szolgálja az urát.

Utálom, hogy az energiagömbömet nem tudom itt rendesen elereszteni. Pedig az volna a legdurvább játékszerem. Kerestem egy helyet az erdőben, ahol elég sziklás, elzárt és csendes a környék ahhoz, hogy erősebben is elküldhessem rombolni. Kíváncsi vagyok, hogy hol van az én új fegyveremnek a határa. Vagy, hogy van-e neki egyáltalán…

Másnap délután háromnegyed négykor érek a megbeszélt találkozási pontra. Természetesen nem szól Valter egy mukkot sem, jobban is teszi. Elindulunk egy vékony ösvényen a tervezett gyakorló helyszínre. Fák és meredek sziklafalak mellett haladunk el, jó fél órás gyaloglás után érkezünk meg.

- A fal tövébe tedd a dobozokat, egyszerre csak ötöt! Gyerünk már, mint aki él, a rohadt életbe!

Öt percébe is beletelik, mire végez. Esküszöm, az idegeimen táncol ez a szerencsétlen. Csak nehogy ő legyen a következő „doboz”.

Egész jól megy a gyakorlás, először csak kisebb gömböket engedek útjára, felmérem, hogy milyen zajjal és milyen rombolással jár a hatás. Aztán egyre nagyobb és nagyobb adagokkal robbantom szét az üvegeket és dobozokat. Az utolsónál már nem is a kólás üveg robban fel - az úgy porlad el, mintha nem is jelentene akadályt - mögötte a sziklafalból váj ki egy jókora adagot az energiahullám. Hangosan kacagok, amikor elül a por és meglátom, mekkora kár keletkezett a kövekben. Tudom, hogy az erő, amivel dolgoztam még közel sem volt a teljes kapacitásomhoz. Valter, jó kutyához hűen elindul a következő öt üveggel a fal tövébe. Már a harmadikat teszi a földre, amikor a sérült szikla váratlanul megmozdul és a fölötte lévő hatalmas darab elindul a föld felé. Már majdnem kilököm felé az energiámat, hogy félrelökjem, amikor hirtelen elfog a kíváncsiság. Mit képes egy ekkora erővel zuhanó hatalmas kődarab művelni egy ellenállásra képtelen gyenge testtel. Lassan, szinte kockáról kockára nézem végig, ahogy a mázsányi szikla összepréseli Valter nyeszlett testét. Vagyis csak a felét. Szerencsétlenségére azt a felét, ami a létfenntartáshoz kell. Mindössze három másodpercig tartott. Lassan odasétálok felmérni a károkat. Megállapítom, hogy egész szép eredménnyel zárult a kísérlet. Visszafordulok és elindulok a farmra, de mielőtt belépnék a fák közé, még megfordulok és egy legyintéssel éppen elég követ lökök a leomlott nagy után, hogy senki ne vegye észre alatta Valtert.

Halkan mosolygok, amikor eszembe jut a dolog sorsszerűsége, mert éppen erre gondoltam, amikor az az idióta úgy tette a dolgát, mit egy lajhár.

Hát ennyi, aki gyenge és lassú, annak nem privilégiuma a lét. Pont erről beszélek már évek óta. Megnyugtató érzés, ha saját szememmel láthatom, hogy a sors is így gondolja.

Hogy ez nem a sors volt, hanem én? Hát legyen. Tök mindegy, a kettő egy és ugyanaz!

Majd, mielőtt visszaérnék a farmházhoz, halkan megjegyzem magamnak, hogy itt az ideje előléptetni Hank-et.

Eljött a tavasz,
minden rügyet fakaszt.
Eljöttem hát én is,
nem akartam, de mégis.